2. Fél család

Taehyung

- Na? Jó csaj? - Hoseokra néztem, majd visszahajtottam a fejem a bögrém felé, amiben a kakaóm pihent. Mert a menő gyerekek ugye kakaót isznak reggel, és este is… A gondolatra megráztam a fejemet, és alig hallhatóan felszusszantottam, elgondolkodva.

Most mit mondjak?

- Hát… végül is. Szép – mondtam, elgondolkodva, ahogy a plafon felé szegeztem a tekintetemet, hümmögve. - Szép arca van. Olyan, mintha porcelánból lenne, szép dúsak az ajkai, de nem olyan rondán, hanem az a pont elég. A szemei is szép kerekek, nagyok, mint egy teáscsésze. Baromi hosszú haja van! - néztem bátyámra, apró mosollyal. - Ahogy ült, a combján pihent a haja, jó nagy hosszúságban még. Csodálom, hogy nem húzza a fejét, ha mossa – mosolyogtam zavartan, kavargatva a kakaómat a kanalammal.

- Hm… nem hangzik rosszul. - A vigyora levakarhatatlan volt. Azt hiszi, hogy be fogok csajozni. Szinte tudom, már látom magam előtt, hogy szentül meg van győződve arról, hogy ezzel a lánnyal össze fogok jönni. Pedig nem. Biztos nem.

Nem, nem diszkriminálok, de mozgássérült. Én nem tudnék egy olyan emberrel lenni, aki nem tud felállni, hogy megöleljen, vagy… nem is tudom. Ez zavaros. Nem, megint nem vagyok rossz, sem gonosz, sem szemét gondolkodású, én csak próbálom reálisan felvezetni magamban a dolgokat. Nekem egy csinos, szép lány lesz a feleségem, aki makk egészséges, nem dohányzik, nem iszik, okos, intelligens, és lesz öt gyönyörű kisgyerekem. Igen. Nekem ez az elképzelésem kiskorom óta. Úgyhogy már csak azért is felejtős. Meg nem tudom… nem tetszik annyira. Nem olyan szép, igazából. Nincs benne semmi olyan, ami megfogna. Szépnek szép, csinosnak tűnik, annak ellenére is, hogy van, ami van vele. Viszont nem kellene. Akkor sem, ha egészséges lenne, azt hiszem.

Jaj, így gonosznak tűnök… pedig nem vagyok az.

- Ne képzelegj. Nem lesz vele semmi – mosolyogtam, kavargatva a kakaót, hogy kellőképpen elolvadjon benne a beleöntött kakaópor. Persze, nekem nem instant kakaó kell, hanem ala nature kakaó, amit össze-vissza nyomogatok a bögre szélének, hogy végre elolvadjon, és még így is maradnak darabkák, amikért nem vagyok oda.

Elfogyott az instant kakaópor, és lusta voltam elmenni a boltba.

- Mert? - pislogott Hoseok, miközben felbontotta a dobozos kólája tetejét.

- Anya megöl, ha meglátja, hogy kólát iszol – néztem rá, széles vigyorral.

- Amiről nem tud... – vont vállat, belekortyolva az italába. Megcsóváltam a fejem, aztán megint megeresztettem egy sóhajt, miközben a bal kezemmel kavartam a kakaót, addig a jobb kezemmel az asztalon könyököltem, a tenyeremmel támasztva az államat, elhúzott szájjal bámulva magam elé. - Nyomaszt valami?

- Dehogy. Fáradt vagyok. Minden kedden, és csütörtökön ez lesz a programom. Ráadásul, ha nem megy neki a dolog, akkor mehetek szombatonként is, mert már elvállaltam. Csak fáradt leszek, és kevesebb időm lesz Kookiera, meg rád, meg a többiekre – sóhajtottam fáradtan, lesütve a szemeimet. Persze, ez is probléma volt, szóval nem hazudtam. A problémám másik felét pedig még nem akartam említeni. Igen, a másik probléma, hogy a Yeonyi mozgássérült.

Ami azért nagy gond, mert feszült vagyok mellette. Nem tudok vele beszélgetni, nem tudom, mit mondhatok, mit nem. Mivel bántok meg egy beteg embert, mit vesz a szívére, mit vesz fél vállról. Nem ismerem azokat, akik komoly betegséggel küszködnek, márpedig, ahogy elnéztem, neki a lábai vannak lebénulva. Nem tudom, hogy deréktól, vagy csak a lábai, vagy… ilyesmi, de biztos kellemetlen, és nem akarok a lelkébe mászni. Úgyhogy ma nem is beszélgettünk, amíg nála voltam. Csak diktatúrikusan magyaráztam az anyagot, el sem térve a megadott tananyagtól.

Ami még feszélyezett, az az volt… ahogy a tolószékének a támlájára támaszkodott, felém fordulva, a tenyereibe temette az arcát, és úgy nézett engem, mint egy megmentőt. Nem tudtam hová tenni. Tudom, hogy nem figyelt arra, amit magyaráztam, ha még is, akkor nagyon kevés mindenre nyitottam fel a szemét. Nem bámult feltűnően, de egy-két pillantását elkapva, tényleg zavarba estem. Mondjuk, inkább azért, mert nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá. Egyszerűen nem tudtam magam elengedni a közelében.

Ráadásul, ha ez még nem elég, a bátyja ott nézett minket az ajtóban egy csomó ideig. Ez pedig csak nehezíti a dolgokat. Szinte láttam, hogy bármikor képes lenne arra, hogy egy rossz szó, vagy mozdulat után letépje a fejemet a helyéről. Még fintorgott is.

Utál engem, ez nem vitás.

Miért is utál? Ez megint jó kérdés. Csak korrepetálom a húgát, ebben mi rossz van? Végül is, csak segítek neki… megmentem a bukástól, vagy mi.

- Hát igen. Viszont, így járnak a rossz fiúk, kicsi Tae – nevetett jóízűen, újra a kólájába kortyolgatva, huncut szemekkel nézve rá. Felhúztam a felső ajkamat, jelezve, hogy nem tetszett, amit az előző percekben a fejemhez vágott. - Ha viselkednél, biztos elutasíthattad volna.

- Biztos nem. Ha makulátlan lennék, akkor meg nem mondhatnék nemet, mert mindenki elvárja, hogy én elvállalom – mondtam ránézve, mire elgondolkodott.

- Mondasz valamit – hümmögött, majd hirtelen elmosolyodott. - Jót fog ez neked tenni. Úgy sem ismerkedsz senkivel. Zico meg igazán rossz hatással van rád. Nem mondom, jó gyerek. Ha segítség kell, vagy bármi, ő azonnal ott van, bírom a fejét nagyon, de nagyon rossz is… és rántja magával Jimint is.

- Ezzel most azt mondod, hogy Zico a felbujtó, mi meg a követők? - kérdeztem, aprócska mosollyal az ajkaimon.

- Aha. Olyasmi – mondta, vállat vonva.

- Múltkor Zico a közelben sem volt, mikor Jiminnel firkáltunk. Akkor sem, mikor a suliban az igazgató alá tettük a fingó párnát – mondtam, mire elnevette magát, megcsóválva a fejét. Elmosolyodtam az emlékképekre, de megint mély sóhaj hagyta el az ajkaimat, és hiába voltak a beugró képek viccesek, olyan nyomasztó érzésem volt.

Az a nyomasztó érzés, amikor tudod, hogy változni fog az életed, 180 fokos fordulatba, és te nem akarod, hogy ez megtörténjen, mert neked ez így pont jó. Ez így kényelmes. Ez így tökéletes…

- Mondd már, mi nyomaszt! Nem szoktál te ilyen lenni. Általában életvidám vagy, ugrándozol, meg mit tudom én! Mi a b… - Nem tudta végig mondani, ugyanis Jungkook belépett a konyhába. - Mondd tökmag, mi kell? - vigyorgott Hoseok, mintha nem beszélgettünk volna semmiről az előbb.

- Éhes vagyok! - mondta határozottan, majd felém lépett. - Kakaózol és nekem nem csinálsz?! - kérdezte felháborodottan, mire ránéztem, és mielőtt elhúzta volna előlem a kakaót, elhúztam tőle, kihívóan nézve rá.

- Nagy fiú vagy, tudsz csinálni magadnak – mondtam, összeszűkített szemekkel. Elfintorodott.

- Te meg bunkó! - mondta, megvonva a vállát, miközben a hűtőhöz lépett. Elkerekedtek a szemeim.

- Hisztis – mondtam, a kakaómba kortyolva. Inkább megiszom, mielőtt Jungkook lenyúlja egy gyengébb pillanatomban. Szokása… múltkor nagy nehezen csináltam magamnak egy Isteni melegszendvicset (mást nem tudok csinálni, konyhai analfabéta vagyok), és mialatt kerestem a ketchupot és a majonézt, a kis görény benyúlta a szendvicset.

- Jó-jó, elég – mosolygott Hoseok, elnézően, majd halkan felszusszantott. - Jut eszembe! Csütörtökön mi legyen? Én délután dolgozom, te meg ugye a csajszinál vagy. Megkérjem Namjoont, hogy vigyázzon a tökmagra? - kérdezte, mire hümmögve elgondolkodtam, oldalra döntött fejjel.

- Szerint… - Jungkook a szavamba vágott.

- Tudok magamra vigyázni! Minek néztek?! - Mérgesen csapta be a hűtőajtót. Hoseok ránézett, a kólájába kortyolva újra, majd kicsit ízlelgette, és lenyelte a barna löttyöt, vigyorogva. - Inkább ne mondd ki – sóhajtotta a legkisebb, mikor meglátta Hoseok arckifejezését.

- Tudsz magadra vigyázni? Emlékszel, mikor kiugrottál az ablakon? Emlékszel, mikor gördeszkával akartál legurulni a lépcsőn? Emlékszel, mikor a kanapéról akartál szaltózni, és betörted a tévé kijelzőjét? Emlékszel, mikor csipeszt rakosgattál a kutyára, aki teljesen beveszett rád? Mellesleg hozzáteszem, az állatkínzásnak is minősült… És emlékszel, mikor… - Jungkook a szavába vágott, mérgesen, elvörösödve.

Elmosolyodtam, a fejemet csóválva.

- Ezek mind tök régen voltak! Mostanában nem is csinálok semmit! - morgolódott, mikor megkente az elővett kenyeret vajjal. - Tudok magamra figyelni – szuszogta, bőszen pakolva a szalámit a vajas kenyerére. - 14 éves múltam! Tudjátok, mi ez? Diszkrimináció! - Elnevettem magam egy pillanat alatt. Olyan aranyos tud lenni ilyenkor.

- Tudod, mi a szó jelentése? - Hoseok vigyorgott az öcsénken.

- Beskatulyázás! - morgott Jungkook, felfújva a jobb arcát. Elvigyorodtam.

- A diszkriminálás az a megkülönböztetés. Na, sicc a szobádba – nevetett Hobi, megcsóválva a fejét.

- Köcsög!

- Hé! Még egy ilyen, és szájon váglag! Sicc innen! – morgott Hoseok, mire az öcsénk mérgesen fújtatva fogta meg a szendvicsét, majd mielőtt beleharapott volna, kinyújtotta a nyelvét, hogy ezután angolosan távozzon. - Kis szemtelen – morgolódott Hobi, rám nézve. - Szóval? Nam?

- Adjunk neki egy esélyt. Hátha megkomolyodott. Az utóbbi fél évben tényleg nem voltak őrültségei – mosolyogtam, kavargatva a kakaót. - Egy esélyt lehet neki adni.

- Ha baja esik, akkor vállalod a felelősséget? - kérdezte, felvont szemöldökkel.

- Vállalom. Egy esélyt akkor is megérdemel – szuszogtam, a kakaómba kortyolva. Hobi mélyen felsóhajtott, tanácstalanul, az egyik kezével a hajába túrva, mélyen hümmögve.

- Jó, rendben. Adjunk neki egy esélyt, és imádkozzunk, hogy ne legyen baja – mondta halkan, mire elmosolyodtam, bólintva egy hatalmasat.

Remélem nem szúrja el, ha már „kikönyörögtem” neki, hogy kapjon egy esélyt. Nagyon remélem, hogy nem puskázza el, mert akkor biztos, hogy még évekig nem lehet majd egyedül hagyni. Viszont az tény, hogy már 14 éves elmúlt, tudna magára vigyázni, és talán már érett annyira, hogy egyedül lehessen hagyni. Végül is, én már 10 éves koromtól kezdve itt voltam hagyva a lakásban, ha anyáék sokáig dolgoztak, vagy Hoseok elment bulizni, szórakozni.

Bár, rajtam volt felelősség, vigyáznom kellett Jungkookra. Jungkooknak csak magára kellene vigyáznia, az sem megy neki.

- Szóval? Mi nyomja a szíved? - Hoseok kérdését hallva, rögtön ráemeltem a tekintetemet.

- Hát, tudod, a lány, akit korrepetálok – kezdtem bele, megnyalva a számat. - Elég… hát, hogy is mondjam. Nem mondanám, hogy túl egészséges – mondtam, zavart mosollyal, a bögrém széléhez tapasztva az ajkaimat, hogy újabb kortyot nyerjek az édeskés kakaóból.

- Beteg? - súgta, nagy szemekkel.

- Aha. Tudod ő… - Abba kellett hagynom, ugyanis az emeletről, egyenesen Jungkook szobája felől hatalmas dörrenés, borogatás hallatszott. Hatalmas szemekkel néztem magam elé, letéve a bögrét az asztalra.

- Öcsi? Egyben vagy?! - Hoseok felkiáltott, utána pedig vártunk a reakcióra.

- Aha! - Érkezett is a válasz.

- Mi a frászt csinálsz a szobádban? - kiáltottam fel, felkelve a székről.

Gyerek, el ne baszd. El ne baszd! Most „nyávogtam” ki, hogy egyedül lehessen téged hagyni. El ne cseszd, könyörgöm!

- Se-semmit! - Jött a bizonytalan válasz. Hoseokkal összenéztünk, és szinte egyszerre bújt ki ajkaink közül a megfáradt, lemondó sóhaj.

Mindig így kezdődik.

Lassú léptekkel indultunk fel a szobájába, az emeletre. A lépcsőn is ráérősen sétáltunk, s mikor elértük a szobájának az ajtaját, és benyitottunk, Hoseok elvigyorodott, megcsóválva a fejét, én pedig teljesen megrökönyödve álltam az ajtóban, a bátyám mögött, egy nyüszítés kíséretében.

- Hozom a telefonom! - Hobi röhögve rohant le a konyhába, dübögött a lépcsőn, ahogy „kapart” lefelé.

Csodás.

Néha elgondolkodom, hogy én vagyok-e az idősebb, vagy a mélyen tisztelt bátyám...

- Jungkook, mi az Istent csináltál? - nyöszörögtem, a fejemet fogva az ujjaimmal, a hajamba túrva, teljesen kétségbeesetten.

A kis hülye…

- Hát… én csak… - Lesütötte a szemeit, nem folytatta a mondandóját, csak beharapta az alsó ajkát. Kérdőn néztem rá, felvont szemöldökkel, megnyalva a számat, jelezve, hogy várom a folytatást. - Jó. BamBammal beszélgettünk ma. Mondta, hogy ő mindig úgy csukja be az ablakot, hogy a gurulós székére áll, és még játszani is szokott rajta, és sosem esik le.

- Játszani rajta? - kérdezte, nagyra nőtt szemekkel.

- Aha. Ugrálni, meg ilyenek – mondta halkan, mire megcsóváltam a fejemet, apró mosollyal az ajkaimon. Az egész íróasztala fel volt borulva. Még csoda, hogy a laptop az ágyában volt, mert az biztos, hogy nem élte volna túl ezt a fenomenális Jungkook -féle érkezést. A nagy, gurulós íróasztal széke pedig… hát, Jungkook bele volt gabalyodva, teljesen, miközben pislogott alóla.

Mintha atombomba robbant volna.

Nem tudom, hogyan, de még a tetőablaka alatti függönyét is letépte. Anya még múltkor felszerelte rá a függönyt, hogy tudjon sötétíteni, ha úgy adódik, hogy gépen akar játszani, úgyhogy nem mondanám függönynek, inkább csak egy sötétítő textilanyag, amit le lehet húzni a tetőablak tetejéről, és az alján egy kis pöcökbe beakasztani. A kis ügyes azt is leszagatta.

- Csííííz! - Hoseok röhögve fotózta le a szobát, és Jungkookot a székkel, aki elvörösödött a méregtől. - Ennyire szerencsétlen is csak te lehetsz, hallod! - kuncogott Hoseok, majd odalépett az öcsénkhez, aki nem tudott felkelni. Gondolom én, elég nehéz volt a szék, és elfáradt a nagy munkában, úgyhogy energiája sem volt rá, hogy lelökje magáról a széket és fel tudjon tápászkodni a földről. - Csíz! - röhögött és megint kattant a telefonja, jelezve, hogy bizony, még közelről is lekapta Jungkookot. - Holnap végig mutogatom bent a csajoknak! - vigyorgott szélesen.

- Ne már! - nyüszítette Jungkook, mire elnevettem magam, majd odaléptem hozzá, és nagy nehezen kiszabadítottam a szék rabságából.

- Szerintem ne ezen agyalj. Inkább azon, hogyan fogod a sötétítő függöny féleséget visszaszerelni az ablakra, mielőtt anya hazaér. Na meg azon, hogy fogod az íróasztalod lábát rendbe hozni, ugyanis eltört – mondtam, a tarkómat simítva az ujjaimmal, Jungkookra, és a szétcibált szobájára nézve.

- Basszus – súgta maga elé, elvörösödve.

Igen. Itthon mindig van élet. Hála Jungkooknak, és nekem. Belegondolva, most túl nyugodt vagyok. Lehet, hogy a fáradtság az, ami miatt le vagyok higgadva, mindenesetre, furcsa. Ritka, mikor Hoseokkal nyugodtan elbeszélgetek a konyhában, és nagyon ritka, hogy nem röhögöm körbe Jungkookot, amikor valami őrültséget csinál. Furcsán éreztem magam.

Valahogy sejtem, hogy a lány miatt, akit korrepetálnom kell. Ennyire megviselt volna az, hogy tolószékben van, és olyan betegnek néz ki alapjáraton is?

- Remélem tudod amúgy, hogy Nam vigyázni fog rád csütörtökön. TaeTae kibulizta, hogy hadd maradj egyedül, de így nem fogsz – vigyorgott Hoseok, guggolva Jungkook előtt, aki már a földön ült.

- Ne már! - vinnyogott, teljesen elkeseredetten.

- De már! - mondta Hoseok, csücsörítve az ajkaival. - Gyökér!

- Utállak! - sziszegte Jungkook, összeszűkült szemekkel. Elvigyorodtam, majd lassan elindultam kifelé, hogy ott hagyjam őket. Mikor leértem a konyhába, mélyen felsóhajtottam, és kivégeztem a maradék kakaómat.

Vajon mennyire beteg Yeonyi? Biztos van még más is, ha annyira sápadt és megviselt volt az arca. Mondjuk, a bátya teljesen egészségesnek nézett ki. Lehet, hogy baleset érte?

Aish! Miért gondolkodom ezen? Nem olyan mindegy? Csak korrepetálom. Nem fogok vele összebarátkozni. Nem is tudnánk barátkozni.

Én szeretek élni.