8. Fáradtság

Taehyung

„Nagyon hősies, hogy ennyire a szíveden viseled a lány sorsát, tényleg, lelkiismeretes dolog tőled, és meg kell hagyni, egész intelligensnek tűnik, mellette pedig szép is, de mozgássérült.” – Folyamatosan ez visszhangzott a fejemben, akkor is, mikor elbúcsúztunk a többiektől, akkor is, mikor hazavittem Yeonyit, akkor is, mikor segítettem neki levetni a nagy kabátot, és sálat, és akkor is, mikor hazafelé tartottam. Nem tudtam kiverni a fejemből ezt az egyetlen mondatot, amit Namjoon ejtett ki az ajkain, pedig őszintén szerettem volna megszabadulni tőle, ugyanis egyszerre dühített fel, és szomorított is el. Feldühített, mert attól, hogy valaki mozgássérült, még teljes értékű ember, talán még többet is érhet annál, mint ami. Elszomorított, mert valamilyen szinten tudtam, igaza lehet; nem segíthetek rajta, lehet, amit csinálok, az pont ronthat az állapotán. Bár, mit tudok én? – Ehhez mérten kellene cselekednem, mégsem tudtam. Csak az lebegett a szemeim előtt, hogy adhassak ennek a lánynak valamit, valamiket: barátságot, szeretetet, értelmet az életre, és még csak nem is tudom, miért viselem ennyire a szívemen a helyzetét. Én csak korrepetálom, engem csak kineveztek mentsvárnak, nehogy a tanulmányi eredményei csorbát szenvedjenek, én meg úgy viselkedek, mint egy kis hős – már látom magam a pajzsommal és a kardommal –, talán feleslegesen.

Nem tudtam kiigazodni az érzéseimen, nem tudtam, pontosan mit miért csinálok, hiszen lehet, jó volt úgy az élete eddig, ahogy. Yoongi amellett, hogy agresszívnek tűnik, vele biztosan nagyon törődő, az anyukájuk pedig kedvesnek, odaadónak, gondoskodónak tűnik, így ezen elmerengve talán nem kellene belefúrnom magam az életükbe. Lehet, több kárt csinálok, mint hasznot. Lehet, hallgatnom kellene Namjoon és Hoseok szavaira, gondolataira, viszont ha ezt tenném, akkor sem érezném jól magam. Valamiben hibáznék… – Yeonyi szemeiben az a csillanás, ami akkor jelent meg, mikor a barátaimmal beszélgetett, mindent elmondott, s akárki megpróbálhatta volna nekem ennek ellenkezőjét állítani, kinevetném. Láttam, amit. Tudtam, hogy kellenek neki barátok, egy társaság, bármi, ami mellett egészségesnek érezheti magát. Nem vagyok orvos, sem valami hű, de okos ember, de azt még én is tudtam, ha az ember megvonja magától a társaságot, nem monogám életmódot folytat, még inkább beteggé teheti. – Aztán én ebbe miért szólok bele? Nem mindegy nekem, ki hogyan él, kinek mi a jó? Miért akarom ráerőltetni a saját szemléletemet, bebizonyítani, hogy nekem van igazam? Vajon az a reális magyarázat, hogy minden áron bizonyítani akarom magamnak, vagy neki, mekkora szüksége lehet az emberekre, vagy pusztán csak megszántam az életét? Egyik sem jobb, azt hiszem. A szánalomból való cselekedet talán a legfelháborítóbb, de ha belegondolok kicsit jobban is, én egyáltalán nem szánalom céljából cselekedtem, amit. Az nem olyan…

Megráztam a fejemet, miközben beléptem az otthonomba, s levetve magamról a bőrkabátomat, felakasztottam azt a fogasra, majd fáradtan sétáltam egyenesen a konyhába, hogy ihassak egy pohár vizet. Hoseok ott ült a konyha asztalnál, laptopján pötyögve valamit, miközben energiaitalt ivott. Hogy tudja meginni azt a mesterséges cuccokkal teli, kotyvasztott undormányt? Sosem fogom ezt megérteni…

– Ne igyad azt a szart! Tök egészségtelen! – mormogtam, engedve a csapból vizet, egyenesen a poharamba, amit időközben túrtam elő a szekrényből. A bátyám megemelte szemöldökeit, majd megforgatta a szemeit, apró vigyort villantva.

– Arról beszélhetnénk, mi az egészséges, és egészségtelen – mondta sejtelmesen, minek hatására felé fordultam, kérdő tekintetemet villantva rá, hatalmasakat kortyolva a vízből, ami jelen esetben olyan volt, akár az éltető nedű – elég sokat sétáltam, teljesen ki volt már száradva a szám.

– Én aránylag egészségesen élek.

– Persze, Taehyunggie, persze – mosolyodott el, megcsóválva a fejét. – Egészségesen élsz, de ilyen későn vergődsz haza, holott holnap még iskolába kell menned. Mennyit fogsz aludni? Három, négy órát? Egészséges dolog.

– Jobb, mint az energiaital!

– Nem. Az energiaitalba nem halok bele, főleg, ha hetente egyet megiszok – vont vállat –, viszont talán te nem, de én észreveszem, milyen keveset alszol mostanában. Karikás a szemed, sápadt vagy, és megviseltnek tűnsz, amellett úgy mozogsz néha napján, mintha a világ minden súlya a te válladat nyomná. Hallottam tegnap előtt is, hogy hajnali háromkor még itt ültél kint. Valami nyomja a szíved? Van valami gond? – váltott hangja aggodalmasba hirtelen, letéve az eddig kezében tartott dobozt, a válaszomat várva.

Nekem fel sem tűnt, hogy keveset aludnék, és az sem, hogy karikás lenne a szemem, vagy sápadt az arcom – lehet, eltúlozza. Mégis mi gondom lenne? Nincs semmi gondom, akármennyire gondolkodom el az életem nehezebb pontjain. Semmit nem érzek terhesnek, nehéznek. Mindenkinek vannak olyan időszakai, mikor kevésbé tud aludni, de nem hiszem, hogy ennek lelki alapja lenne. Mi okom lenne úgy viselkedni, mint egy élő halott? Nem érzem magam rosszul… nem is aggaszt igazándiból semmi…

– Nincs semmi – pillogtam rá nagy szemekkel, értetlenül, újra végig pörgetve az agyamban, mik játszódhattak le bennem, de nem tudtam értelmes választ adni. Mi bajom lenne?

– Ha van, elmondod, igaz?

– Persze. Mindent el szoktam neked mondani. Lehet, kicsit kimerültem, ennyi az egész. Hétvégén majd kipihenem magam, de nem érzem úgy, hogy komolyabb problémám lenne – mondtam magam elé, oldalra sandítva, újra elmerengve a nemrég történt eseményeken, de semmi. Sötét kép. Nincs nekem semmi mélyebb, eget verő problémám.

A szívem mélyén éreztem, valamiről beszélnem kellene, valamit meg kellene osztanom a bátyámmal, valamiről ki kellene kérdeznem a véleményét, de abban a pillanatban nem tudtam, mi lehet az, pedig mindig csípőből nyafogtam neki, vagy kapartam az ajtaját, hogy segítsen. Talán tényleg nagyon kimerültem. Elég sokat kellett tanulnom, Yeonyit is korrepetálom, és hiába csak két nap, az is megterhel szellemileg – ráadásul minden este van valami programom, a hétvégékről nem is beszélve, szóval… nem csoda, hogy meglátszik rajtam. Elég nehézkesnek tűnt az utóbbi pár hét.

– Rendben, de ha van valami… – A szavába vágtam.

– Szólok-szólok, ne aggódj. Köszönöm – húztam végül ajkaimat egy szelíd mosolyra, majd még egy pohár vizet magamba döntve indultam a szobám felé, a hajamat borzolgatva ujjaimmal.

Tényleg ennyire fáradtnak tűnök, vagy csak Hoseok dramatizálja túl? Igazából, képes rá. A szüleink alig vannak itthon, és mióta gyakrabban eljárnak, Hoseok úgy viselkedik, mint anya és apa összevonva, így nem csodálnám, ha több mindent látna a dologba, mint ami valójában – mégis elgondolkodásra adott okot az aggálya velem kapcsolatban.

Nekem fel sem tűnt, hogy megviseltnek nézek ki.

~*O*~

Másnap reggel fáradtan csaptam le az ébresztőórát, majdhogynem az arcomat kapargatva kínomban, mert nem volt semmi energiám ahhoz, hogy iskolába menjek – otthon akartam maradni, aludni, egész nap az ágyat nyomni, s képes is lettem volna ellógni ezt a napot, ha nem jutna eszembe, hogy ma bizony elég fontos dolgozatokat írunk. Nem kellene kihagynom, mert aztán pótolhatom őket a többi mellé, ami aztán végképp nem hiányzott.

Nehezen, kínkeservesen szenvedve ültem fel az ágyamban, és indultam meg a fürdő felé, még alig kinyíló szemekkel – egy aprócska csíkon keresztül láttam csak ki, és éppen, hogy be tudtam azonosítani az elém kerülő tárgyakat. Az ajtófélfának neki is mentem egyszer – legalább az egy kicsit felébresztett ebből a melankolikusan kómás, önkívületi állapotból. Szitkozódva haladtam tovább a fürdő felé, immáron a homlokomat masszírozva ujjaimmal, grimaszba rándult arccal, hiszen a homlokomat érő ütés egyáltalán nem volt kellemes, vagy aprócska.

Gyorsan megbántam, hogy a tükörbe néztem; olyan fehér voltam, mint a fal, karikásak voltak a szemeim, a szám pedig a fehér arcom mellett szinte vöröslött – miért volt ez furcsa? Nekem eléggé barnás a bőröm, nem vagyok szép hófehérke, mint Jungkook, én apa génjeiből többet örököltem, és így ilyen fehérnek lenni komolyan mondom, tehetség. Elnyúzott arckifejezéssel vizslattam magam a tükörben, végül csak megeresztettem egy sóhajt, megnyitva a csapot, hogy hideg vízben megmoshassam az arcom. Tényleg keveset alszom mostanság, ez annak a számlájára írható. Túl sokat gondolkodom lefekvés után, ezáltal még a kései órákban is kukorékolok. Hétvégén sehová nem megyek, itthon maradok, és végig alszom a napokat. Igen, az hiányzik nekem: egy hatalmas adag pihenés, egy bögre forró kakaóval. Lehet, megnézek Jungkookkal is valami bugyuta anime sorozatot, az legalább kikapcsol – nem, semmi bajom az animékkel, sőt, imádom őket, de Jungkook ízlése elég érdekes, és van egy pár, amik megnézése után kifutok a világból is, de most még azoknak is alávetném magam, csak kapcsolják ki a soha meg nem álló agyamat.

Nem lesz ez így jó. Egyáltalán minek gondolkodom ennyit? Persze, tudtam, mi a a slamasztika tárgya: a mozgássérült lány, csak azt nem tudtam, miért foglalkoztam ennyit ezzel a témával. Miért nem mindegy nekem? Miért stresszelek azon, mikor fog Yoongi elkapni, és megölni? Miért adok egyik-másik ember véleményére, mikor úgy hiszem, nem a az igaz, amit ők mondanak? Miért kérdezek ennyit magamtól, mikor kurvára nem tudom a választ sem?! – Mérgesen törölgettem az arcomat, majd nyargaltam ki a fürdőszobából, hogy magamra ölthessem a ruháimat, és lemehessek reggelizni. Kizárom a gondolataimból mindegyiket.

Túl lelkis vagyok, azt hiszem. Vagy csak beszélnem kellene Hoseokkal erről az egészről – aztán minek? Ugyan azt mondaná, mint Namjoon. – Az eszembe sem jut, hogy talán nem véletlenül, vagy ha mégis, akkor nem fogadom el.

Kim Taehyung, az önfejű csacsi. Egyáltalán azt sem értem, mit problémázok. Nincs nagyobb gondom? Ma annyi dolgozatot fogok írni, mint a betyár Isten, és én még mindig Yeonyin gondolkodom, a bátyján, és ezen az egész abszurd szituáción – nem is értem magam.

~*O*~

– Jézus, haver. Hogy nézel ki? – Elhúztam az ajkaimat, mihelyst Jimin meglátott, és szívesen kikerültem volna, morogva, mint egy mormota, de ő nem hagyta, nem zavartatta magát; elém vágott, ezzel megakadályozva, hogy figyelmen kívül hagyjam őt. – Hahó!

– Fáradt vagyok. A harmadik dolgozaton vagyok túl, az agyam olyan, mint a szita, és még egy hátra van – sóhajtottam, az orrnyergemet masszírozva. – Meg keveset aludtam, sokat tanultam az éjszaka – hazudtam szemrebbenés nélkül –, de ennyire azért nem nézek ki vészesen.

– Hát, láttalak már szarabbul is. Például, mikor tüdőgyulladással jöttél be. Akkor rosszabbul néztél ki, az biztos, de most sem vagy bizalomgerjesztő látvány. Nem vagy beteg? Lázas? – A kérdése után rögtön a homlokomra tapasztotta az ujjait, én pedig egy sóhaj mellett tűrtem, hogy tapogasson kedvére; nem fog találni semmit, nem vagyok lázas, pusztán csak fáradt a kevés alvástól, és a sok marhaságtól, amit önkényűen veszek a nyakamba, mert hatökör vagyok. A saját hibám az egész, nem okolhatok mást.

– Jimin, tényleg csak fáradt vagyok. Tegnap későn értem haza, mert Yeonyinak még segítettem pár dologban, aztán beszélgettem Hoseokkal, tanultam, de ennyi. Ne dramatizáld túl – nyomatékosítottam az utolsó szavaimat, minek következtében Jimin beharapta az alsó ajkát, biccentve egy aprót.

– Rendben, nem dramatizálom túl, de ha hazamész, akkor szerintem aludj egy keveset.

– Az a tervem – nevettem egy aprót, hamiskásan, erőltetetten. – Talán megnézek pár animét Jungkookkal is, hétvégén pedig teljes relaxáció.

– Ez egy jó ötlet. Anime nézés a legjobb kikapcsolódás! – vigyorgott barátom, megveregetve kicsit a hátamat. – Aztán tényleg pihenj, mert ennyire megviseltnek ritkán lát az ember. Mindig energikus vagy, meg minden, most meg olyan… – A szavába vágtam.

– Értem-értem! Elég, mert a végén még rosszabbul fogom magam érezni a mérhetetlen sajnálatodtól – csóváltam meg a fejemet, apró mosoly kíséretében. – Most viszont megyek, mert készülök a következő dolgozatra. Nem akarom lerontani a jegyeimet, mert ki is basznak a suliból, szóval majd valamikor összefutunk, szünetben akár – indultam meg a termem felé, integetve Jiminnek, meg sem várva a reakcióját.

Nem volt most hozzá kedvem, sem a nyugtalanságához, amit automatikusan a nyakamba varrt a tekintetével. Könyörgöm, ennyire nem nézek ki rosszul! Láttam magam reggel a tükörben, nem mondom, hogy rendben volt, amit láttam, de annyira tragikusnak sem mondható. Miért dramatizálja túl ő, és Hoseok is? Mindenkinek vannak lejtői az élet egy-két szakaszában. Nem mondanám, hogy ez most annyira negatív.

Vagy csak én nem veszem eléggé komolyan?

~*O*~

– Haver, pihenned kellene – állapította meg Jaebum, miközben kifelé haladtunk az iskolából.

– Ezt ma már annyiszor hallom – forgattam meg a szemeimet, miközben nyújtóztam egy nagyot.

– Talán nem véletlenül, de ez csak egy felvetés – rántotta meg vállait, mire degradálóan néztem rá, kicsit el is tátva az ajkaimat; olyan értelmesen szerelmes pillantásokat vethettem felé, amilyeneket még soha, tekintve, mekkora kuncogás hagyta el a száját. – Jól van, ha hazamész, aludj egyet.

– Tervben van – szusszantottam, lusta léptekkel haladva a kapu irányába. – Olyan leszek, mint a mormota, senki nem fog tudni felébreszteni – villantottam egy vigyor-félét, barátomra nézve, aki gonoszkás tekintettel illetett, ebből pedig nem szűrtem le semmi jót.

– Mint Csipkerózsika. Majd szólok esetleg BamBamnak, hogy egy szerelmes csókkal ébresszen fel – kezdett vad csücsörítésbe, cuppogó hangokat hallatva, mire azonnal fájdalmas grimaszba rándult az arcom, eltolva őt magamtól, hiszen a csücsörítés közben vészesen közel került hozzám. Ujjaimat az arcára tapasztottam, taszigálva a sajátomtól, miközben ő hangosan nevetett.

– Ha-ha-ha! Kurva vicces kedvedben vagy!

– De adhatok egy cuppanósat én is, cunika! – cuppogtatta a száját, nem ismerve határokat.

– Állj már le, ember! – nyögtem, távolabb kerülve tőle, már-már menekülő üzemmódba kapcsolva. Természetesen, tudtam, hogy csak viccel, de kezdett minimális szinten ijesztővé válni a helyzet, amin ő szemérmetlenül röhögött, élvezve a reakciót, amit kiváltott belőlem; olyan szemétláda barátaim vannak.

– A tekintetedet elnézve, már egyáltalán nem tűnsz olyan kómásnak – emelgette meg szemöldökeit, megpöckölve ujjaival az orromat. Épp elhessegettem volna a kezét, agresszívan, hogy most már aztán elég, hagyja békén az orromat, vagy iszonyatosan megverem, de akkor éreztem, amint valaki megfogja a vállamat, keményen, durván markolva a húsomba.

Épp megfordultam volna, ki lehet az, de nem is kellett ezt megtennem; az illető helyettem vitte véghez a cselekedetet, maga felé fordítva a testemet. Még az arcát sem láthattam, ugyanis az első dolog, ami szembe ötlött velem, egy ököl volt, ami fájdalmasan csapódott az arcom bal részébe. Sajnos nem voltam a helyzet magaslatán, így azonnal elvesztettem az egyensúlyomat, elborulva a földön, fájdalmasan tapasztva kezemet az arcom sértett részére, felpillantva a támadómra, aki úgy nézett le rám, akár egy felbőszült bika, s dühödt léptekkel indult közelebb hozzám, ökölbe szorított kezekkel.

Ez hiányzott még nekem. Nagyon hiányzott ez nekem.