Taehyung
Aznap
gyorsan haladtunk. Minden lehetséges dolgot sikerült bepótolnunk,
amit aznapra tűztem ki, és még engem is meglepett, hogy Yeonyi is
milyen gyorsan tanult – nem, mintha alapjáraton gond lett volna
vele, hiszen mindig figyelt, nem nagyon lankadt az elméje, olyan
volt, mintha mindig tudna koncentrálni a tanultakra, még akkor is,
ha éppen nem fűlik a foga az egészhez. Kicsit magamra
emlékeztetett, ugyanis ilyesmi természet voltam én is – ugyebár,
hiába voltam egy égetnivalóan rossz kölyök, azért a
tanulmányaimra odafigyeltem, és sűrűn előfordult, hogy hajnali
négyig tanultam, nehogy esetleg rossz jegyet kapjak.
Egy
szó, mint száz, tényleg gyorsan haladtunk, utána pedig…
kezdhettem azon gondolkodni, mennyire idióta vagyok, hogy a
következő alkalommal el akarom vinni, ráadásul ő sem
ellenkezett, sőt, miután mondtam, mintha kicsit boldogabb lett
volna. Egyedül Yoongitól féltem. Ha megtudja, hogy mi leléceltünk
– jobban mondva, elvittem a testvérét –, szent biztos, hogy
engem ki fog csinálni, de talán megéri. Nem élheti le az életét
Yeonyi a lakásban, nem? Miért is foglalkozok vele? Nekem csak
korrepetálnom kellene, eljárnom hozzá, elmagyaráznom az anyagot,
segíteni neki, gyakorolni vele, erre, mit csinálok? Kiszöktetem a
házból. Tiszta hülye vagyok.
Az
iskolában megbeszéltem Jiminnel és Seokjinnel, hogy van egy lány,
magántanuló, aki elég rossz sorban van, és kivinném őt a
következő alkalommal, így jöhetnének ők is, hogy megismerkedjen
pár emberrel. Szívesen hívtam volna egy-két lányt is, ugyanis
ott volt Jisoo, Chaeyoung, Dahyun és Nayeon, de mikor eléjük
álltam, ők kuncogva, ajak harapva figyeltek engem, én meg hát…
hiába vagyok „menősrác”, a lányok közelében azért zavarban
vagyok, szóval amilyen lendülettel odamentem, úgy oldalogtam el,
amit ők kuncogva figyeltek. Minek kell minden csajnak bandában
lennie?! Ha egyedül lennének, biztos, hogy tudtam volna szólni, de
basszus, nyolc szempár figyelt egyszerre, ráadásul olyan kis
sejtelmesen, huncutul, amitől azonnal zavarban éreztem magam. Úgy
éreztem magam, mint egy idióta kis tíz éves, aki randira akarna
hívni egy lányt, de persze, az mindig a kis csoportjában lézeng,
így esélye sincs a kliensnek elhívnia randevúra – persze, ez
teljesen más helyzet volt, de valamiért így éreztem. Kellemetlen
volt, mikor a hajamba túrtam, megvakargatva a tarkómat, majd
megjegyeztem, milyen csinosak ma, és odébb álltam. Mind a négyen
felkuncogtak, Jisoo még az egyik tollat is az ajkai közé vette,
figyelve, ahogy eloldalgok, mint egy pincsikutya, behúzott farokkal
és fülekkel. Hát, kellemes volt, az biztos…
Ha
Hoseok ezt látta volna, biztos, hogy hétrét görnyedve röhögött
volna rajtam, mennyire szerencsétlen vagyok, de nem tudok ezzel mit
kezdeni! Bárkinek, bármikor, bármilyen helyzetben ugatok, vagy
beszélek, de egyszerűen, ha lányok közelében vagyok, kiüresedik
az agyam, és csak nézek rájuk, tátogok, akár egy partravetett
hal. Yeonyival is csak annyi a szerencsém, hogy ő egyedül van, ez
valamelyest könnyíti a helyzetemet, de tudtam, ha lenne mellette
minimum két ember, szent biztos, mellette sem mernék megmozdulni,
csak néznék magam elé, és köszörülgetném a torkomat.
Igen,
Kim Taehyung, a kis fenevad, a helyi menő gyerek megijed pár
lánytól. Ez van, ezt kell szeretni. Szerintem a pubertás miatt,
ugyanis pár évvel ezelőtt még lazán odamentem a csajokhoz, hogy
beszélgethessek velük, de egy-két éve félek tőlük. Mondjuk, az
nem jó kifejezés, hogy félek tőlük… inkább csak… nem is
tudom.
Persze,
az incidens után Jimin is jól kinevetett, hogy attól félek,
esetleg megerőszakolnak, én pedig vörös fejjel boxoltam a
vállába, és mormogva igyekeztem a padomhoz, hogy leülhessek a
helyemre, akár egy durcás kisgyerek. Hát, Yeonyi, bocsi, de
pasikkal leszek körülvéve. Én tényleg megpróbáltam pár lányt
összeszedni, de hát basszus, minek bandáznak?! Még pisilni is
tízesével mennek, mintha attól félnének, hogy a helyi vécészörny
elnyeli őket, ráadásul el sem lehet tőlük férni a folyosókon,
mert ha nem férnek be egyszerre a mosdóba, akkor azelőtt várják
a többieket, és elállnak minden utat. – Mindegy. Csak nem merem
bevallani, hogy egy gyáva nyuszi vagyok, és még a lábaim is
megremegnek, ha egy csoport lány elé kell állnom. Megkérhettem
volna Jimint, hogy hívja el őket, de büszkeségből sem tettem,
inkább fortyogtam magamban, a táblát bámulva, elhúzott ajkakkal,
és végig próbáltam azt kántálni magamban, hogy nem az én
gyávaságom hibája, hanem az övéké, mert nem tudnak egyedül
lenni egy percre sem.
Mindig
pletykálni kell…
Nem
hittem volna, hogy ilyen gyorsan fog elkövetkezni a „szöktetés”
napja, de mire feleszméltem, már az ajtó előtt álltam, kicsit
félve, ugyanis tartottam azért attól, hogy Yoongi nehogy rájöjjön
a kis tervre, mert akkor szent biztos, hogy a belemet is kitapossa,
de nagyon mélyen reméltem, hogy nem lesz probléma. Elvileg este
tízig dolgozik ezen a napon, addigra bőven visszahozom Yeonyit, és
semmit sem fog észrevenni az egészből – ez volt a terv, aztán
ki tudja, mennyire fog beválni.
Miután
Yeonyi kikiáltott, hogy nyitva van az ajtó, beléptem rajta, majd
egy mély sóhaj mellett vettem le a cipőmet, és már mentem is be
a nappaliba, szélesen vigyorogva – habár, kicsit aggódtam, de
remélem, hogy egy idő után eloszlik ez a szorongás bennem, és
csak a pillanatoknak fogok tudni élni. Yeonyi pedig biztosan várta
a kiruccanást, ugyanis már fel volt öltözve! Jó melegben,
ahogyan a múltkor. Még sapka és sál is volt előtte, én pedig
vigyorogva léptem oda hozzá, hogy a tolószékénél fogva
guríthassam az ajtó felé. A szívem a torkomban dobogott, nem
féltem magamnak bevallani, de tényleg tartottam az egésztől.
Sokszor eszembe is jutott, hogy kár volt ezt felhoznom, kár volt
azt mondanom csupán jóindulatból, hogy szervezek egy kisebb
összejövetelt, hadd ismerkedjen meg pár emberrel személyesen, de
már nincs mit tenni – bánni nem bántam, csak féltem.
– Tényleg
hozz haza időre, mert ha Yoongi esetleg korábban hazaér, és nem
talál itt, nagyon nagy baj lesz – mondta halkan, miközben a
cipőmet vettem. Persze, közben felnéztem rá, majd megeresztettem
egy aprócska mosolyt, vállat vonva.
– Hát,
akkor így járok. – Nem voltam ám belül olyan laza, mint
mutattam. Bizony, érdekelt, mi lehet a sorsom, de úgy éreztem,
ennyit igazán megér az, hogy szegény lány jól érezhesse magát.
Mikor járhatott utoljára emberek között? Lehet, hogy már hosszú
évek óta nem volt semmilyen kontaktusban emberekkel, ebbe pedig még
belegondolni is borzasztó.
– Én
nem szeretném, ha a bátyám megverne. Erősebb, mint amilyennek
kinéz. – Mintha némi aggodalmat véltem volna felfedezni a
hangjában, ami valamilyen szinten jól esett, és megmelengette a
szívemet. Ritka volt, hogy valaki aggódott volna értem.
– Tapasztaltam
– húztam el az ajkaimat, oldalra nézve. Igen, miután megütött,
jó nagy monokli volt a szemem alatt jó egy hétig, szóval tudtam,
hogy kicsi a bors, de erős. Valamiért azt is sejtettem, ha esetleg
összeverekednénk, én maradnék alul, mert nem voltam túl jó
kondiban, de Yoongi, amilyen kicsi termetre és alkatra is, erősebb
nálam, sokkal. – De nem lesz baj, időre hazahozlak, holnap nekem
suli van, nem is maradnék kint sokáig – motyogtam, rásandítva.
Ekkorát hazudni! Rengetegszer előfordul, hogy hajnali egyig kint
cseszem a rezet, miközben már rég ágyban lenne a helyem a másnap
lévő iskola miatt, de hát… jobb megnyugtatni afelől, hogy én
sem szándékozom sokáig kint maradni. Kicsit talán nyugodtabb lesz
így.
– Akkor
jó – húzta mosolyra ajkait, ezt követően pedig felegyenesedtem,
majd nyögtem egy aprót, hatalmasat nyújtózva, utána pedig
elővettem a csizmáját, hogy a lábaira húzhassam azt. – Fel
tudom ám venni – mormogta, mire felnéztem az arcára, pár
pillanatig csak kérdőn, majd elmosolyodtam, vállat vonva.
– Nem
baj, szívesen rád adom – húztam fel a csizma szélén lévő kis
cipzárt, majd lassan leengedtem rá a farmernadrágját, és ugyan
így tettem a másik lábával is, s miután végeztem, gondosan
elhelyeztem a lábait a széken, majd felegyenesedtem, diadalittasan
nézve magam elé, azzal pedig kinyitottam az ajtót, hogy
kitolhassam rajta. Éreztem, hogy hatalmas bajban leszek, ha erről
Yoongi tudomást szerez, de hát, nem is én lennék, ha nem akarnék
játszani a tűzzel…
Út
közben nem sokat beszélgettünk egymással. Én sűrűn
megszólaltam volna, de Yeonyi teljes beleéléssel figyelte az
utcákat, az embereket, csillogó, hatalmas szemekkel. Sokkal több
élet volt benne, mint ezelőtt. Szinte ragyogott az arca, a
tekintete, az egész lénye, ez pedig engem is mosolygásra
késztetett, és pár pillanat múlva már eszembe sem jutottak a
következmények, mik történhetnek, ha erre Yoongi rájön; csak
arra tudtam figyelni, Yeonyi mennyire jól érezte magát az utcán.
Minden
aprócska dolgot megnézett, a figyelme egy pillanatra sem lankadt,
azonban, mikor egy szerelmes párt látott kézen fogva sétálni,
majd azok megölelték egymást, láttam a tekintetében a
komorságot, és az a mély sóhaj, amit kieresztett az ajkai közül,
szívszorító volt. Szinte biztos voltam benne, hogy bántotta a
szerelmes pár látványa – kicsit talán engem is, hiszen még
soha nem volt normális kapcsolatom, és azt hiszem, minden velem
egykorú fiú és lány álmodozik a nagy, mindent elsöprő
szerelemről, valahonnan pedig sejtettem, hogy Yeonyi jobban vágyik
rá, mint én magam. Talán azért, mert ő mozgássérült, és
biztosan dolgozik benne az, hogy így még nehezebb magának találnia
valakit, mint egészségesen. Legalábbis, én biztosan ezt hinném a
helyében.
– Mi
a baj? – Gondoltam rá, hogy nem kérdezek rá a probléma
forrására – habár nyilvánvaló volt –, de nem bírtam ki, így
megálltam vele a járdán, és kérdőn néztem rá, előre hajolva
az arcához. Nem nézett vissza felém, csak maga elé bambult,
lesütött szemekkel, majd mintha felismerés érte volna, hogy
kérdeztem valamit, felkapta a fejét, megcsóválva azt,
jobbra-balra libbentve.
– Semmi-semmi,
menjünk tovább – mosolygott rám keserűen, azonban én nem
akartam ennyiben hagyni a dolgot, szerettem volna kicsit biztatni,
vagy nem is tudom… kis lelket önteni belé.
– Ne
mondd már. Tisztán látszik, hogy elszomorodtál. Talán miattuk? –
biccentettem a talán velünk egykorú párra, Yeonyi pedig az ujjait
tördelte, amik a kesztyű takarásában voltak, majd ajak harapva
bólintott egyet, kieresztve ajkainak résén át egy hatalmas
sóhajt.
– Lehet,
hogy ciki, de még soha nem volt senkim – motyogta, mire
elmosolyodva felegyenesedtem, tovább tolva őt.
– Nem
lep meg. – Hirtelen nézett rám, eltátott ajkakkal, és már épp
megszólalt volna, de még gyorsan közbe vágtam, nehogy rossz
szándékúnak érezze a szavaimat, hiszen egyáltalán nem a
betegségére akartam utalni: – Mármint, ne érts félre, nem
azért, mert beteg vagy, az mellékes, hiszen, ha valaki szeret, így
is el fog fogadni, ebben biztos vagyok. Senki nem tökéletes, én
sem vagyok az. Tudok járni, mozgathatóak a lábaim, de nekem talán
még nagyobb hibáim is lehetnek, mint neked ez a kis apróság –
mosolyogtam rá, mire felsóhajtott, lesütve a szemeit. – Úgy
értem a dolgot, hogy ha nem mész ki a házból, ha be vagy oda
zárva, lehetetlen is, hogy találj magadnak valakit. Ahhoz, hogy
rátaláljon az emberre a szerelem, ismerkedni kell, kimozdulni,
ilyesmi – mondtam halkan, az ég felé emelve a tekintetemet,
kicsit elgondolkodva a szavaimon, ízlelgetve őket. Ő is biztosan
ezt tette, csak nem ilyen látványosan.
– Ezzel
én is tisztában vagyok, de ha nincs rá lehetőségem, akkor nincs
– vonta meg a vállait, tovább kémlelve a körülötte lévő
világot. Egy pillanatra elszomorodtam én is, ugyanis sajnáltam őt,
mert… lehet, hogy még szerelmes sem volt soha? – Neked biztos
sok barátnőd volt már, igaz? – Felvezette tekintetét, miközben
hátrafordította a fejét, azonban belőlem egy hangos nevetés tört
ki, megrázva a fejem.
– Dehogy!
Nem volt még barátnőm. Egy lányt hívtam randizni, még egy éve,
de elutasított. Igazából, egy kicsit feszengek a lányok közelében
– vallottam be, zavart mosollyal az ajkaimon. – Tudod, mára
akartam elhívni pár lányt is, ne csak pasikkal legyél körülvéve,
de csoportosan pletyiztek, és mikor eléjük álltam, még a térdeim
is megremegtek, aztán megjegyeztem, hogy egész csinosak ma, és
eliszkoltam, fellengetve a fehér zászlómat, hogy ők nyertek, én
biztosan nem merem őket elhívni sehová – motyogtam, zavart
vigyorral a számon. Yeonyi jó ideig csak nézett fel rám, majd
hirtelen grimaszba rándult az arca, amit eleinte nem értettem, de
mikor előre fordult, kirobbant belőle a hangos nevetés. – Hé!
Mi ilyen vicces?! – Kicsit megráztam a székét mérgemben, de ő
csak tovább kacagott, a hasát fogva, még a könnyei is
kicsordultak. Habár, színlelt volt a haragom, sokáig nem tudtam
ezt tartani, hiszen mosolyra fakasztott a jóízű nevetése, az
főleg, hogy annak következtében még a könnyei is kicsordultak,
ami lassan kezdett el törölgetni az arcáról. A kezdetleges
szomorúsága egy szemvillanás alatt eltűnt, aminek örültem. Még,
ha saját magam beégetésével is, de legalább jókedvre tudtam őt
deríteni.
– Ne
haragudj, de ahogy előadod magad, ezt sosem hittem volna! Nem hittem
volna, hogy ilyen félénk, és aranyos vagy – nevette, felnézve
rám. Egy pillanatra aprócska pír futott végig az arcomon, majd
megráztam a fejemet, megköszörülve a torkomat, mereven nézve
előre.
– Nem
illik egy fiúra azt mondani, hogy aranyos – dünnyögtem, kicsit
gyorsítva a lépteimen, le sem reagálva a szavait különösebben.
Yeonyi
ezt a mondatomat figyelmen kívül hagyta, csak mosolyogva fordította
előre a fejét, hogy tovább szemlélgethesse az utcákat, a fákat
és a körülöttünk lévő világot, én pedig kicsit zavarodottan
sétáltam, tolva a székét, magam elé bámulva. Tényleg zavarba
jöttem, hiszen nem sűrűn hallom azt, hogy aranyos vagyok, s habár,
nemtetszésemet fejeztem ki a kijelentés iránt, valójában jól
esett, hiszen mindenki azt hiszi rólam, hogy egy égetni valóan
rossz kölyök vagyok – részben azért igaz –, de… talán még
egyszer sem mondták azt, hogy aranyos lennék. Talán csak
gyerekkoromban, de az nagyon régen volt, nem is igen emlékszem rá,
így evidens, hogy jól esett a dolog.
Csak
az volt a furcsa, hogy ezt ő mondta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése