1. Sokk

Taehyung

Mély sóhajt eresztettem ki az ajkaim között, ahogy szeltem az utcákat, a nagy táskával a hátamon. Tényleg nem volt kedvem ahhoz, hogy egy velem egykorú lányt korrepetáljak történelemből és matematikából. Jobb szerettem volna ma délután a barátaimmal szórakozni, nevetgélni, esetleg elmenni ide, vagy oda, de nem. Nekem egy butuska „kislányt” kell majd felkészítenem a vizsgákra. Nem. Nem, és nem volt kedvem.

A nagy gond az, hogy kénytelen voltam elvállalni, ugyanis a magatartásom borzalmas. Persze, mindig szépítené az ember a lépéseit, de én ezt most nem teszem meg. Rossz vagyok. Nagyon rossz. Sok fejtörést okozom a szüleimnek. Sokat aggódnak, főleg anya. Állandóan rágná a körmét, hogy vajon TaeTae megint mit fog ma újra elkövetni, amikre megint nem lehetnek büszkék…

Múltkor például apa hozott ki a rendőrségről, mert szombat éjszaka Jiminnel firkáltam az egyik háztömb falára. Csak egy bugyuta kis rajzocska volt, de elég kemény büntetést kaptunk érte, hát még otthon! Soha nem fogom elfelejteni apa gondterhelt arcát, és anyát, ahogy a homlokát fogva sóhajtozott, aggodalmasan és szomorúan nézve engem, a nappali közepén ácsorogva. Tudom, hogy csak aggódnak értem, és a jövőmért, pedig nem kellene ezt tenniük. Céljaim vannak, amiket el fogok érni. Ambícióim vannak, amiket nem fogok feladni. Tény, hogy ezt nem bizonyítom minden erőmmel, így megértem, ha nem hisznek nekem; megértem, ha kételkednek, és nem veszekszem velük, mikor szidalmaznak egy-két durva tettem után. Tudom, hogy igazuk van, ha mérgesek rám, és tudom, mi lenne és mi a kötelességem.

Viszont fiatal vagyok. Ki szeretném élni magam, minden téren. Talán gyerekes vagyok, de engem ez nem zavar.

Természetesen, mint mindenki, én sem szeretek csalódást okozni a szüleimnek, habár, sűrűn előfordul, akaratom ellenére is. Próbálom mellette ezt egyenlíteni azzal, hogy szorgalmasan tanulok, rendesen bejárok az iskolába, vigyázok Jungkookra és végzem a házimunkát, ha esetleg anya későn végez, vagy nem is találkozunk. Minden rosszaságom ellenére nem mondanám azért, hogy velőmig romlott vagyok. Én csak élek. Kicsit hangosabban, kicsit talán feltűnőebben, mint mások.

Azt hiszem, ezzel nincs gond.

Ez a korrepetálás viszont nem hiányzott az életembe. Nem lesz annyi szabadidőm, mint eddig. Nem fogok tudni annyit törődni a barátaimmal, és Jungkookkal, amennyit kellene. Kedd-és csütörtök délután egyáltalán nem lesz időm az öcsémre, maximum este. Tény, elég nagy fiú, biztos ki fogja bírni, ha az egyik bátyja nem lesz otthon két délutánt. Végül is, már 14 éves, el tud lenni egyedül is. Csak hát… igen. Ő sem túl jó gyerek. Nem olyan „veszedelmes”, mint én, de ha esetleg a fejébe veszi, hogy márpedig ő főzni fog, holott a tűzhelyet sem tudja használni, akkor ő főzni fog. Félő, hogy egyszer felgyújtja a konyhát. Kíváncsi természet, minden érdekli. Más gond nincs vele. Igazából, ez sem gond, csak okoz némi problémát a családi életre nézve. Mint a múltkor… Fogalmam sincs, honnan vette a fejébe az ötletet, hogy ő lepedőt „szerel” a hátára és kiugrik az ablakon, hogy repülhessen, de megtette. Megcsinálta. Mondanom sem kell, hogy anya virágoskertjét – amit amúgy én gondozok az utóbbi két évben –, teljesen tönkretette a landolásakor. Arról nem is beszélve, mennyi sebet gyűjtött be, ugyanis az emeletről ugrott. A kis hülye pedig nevetgélt, mikor mi sírtunk és rohangáltunk, hogy kitörte a nyakát.

Az emlékképre elmosolyodva megcsóváltam a fejem, ahogy a címet figyeltem a papíromon.

Egyedüli szerencsém a mai napban, hogy Hoseok délelőtt dolgozott. Körül-belül háromra hazaér, aztán lesz ideje Jungkookra figyelni, és megakadályozni az ötletei kibontakozásában. Mondjuk, ha belegondolok, nem olyan rossz, hogy az öcsém ennyire leleményes. Élményeket gyűjt, tapasztalatokat, rájön mi a jó, mi nem jó. Nem feltétlenül rossz ez a fajta gondolkodás, csak hát igen. Egyszer kitöri a nyakát, ha nem figyelünk rá.

A bátyám, Hoseok amúgy teljesen normális. Ő a legnormálisabb a családban. Ő nem rossz, mint én, és nem is olyan bajkeverő, mint Jungkook. Hoseok egy teljesen összetett személyiség. Imád szórakozni, viccelődni, iszogatni a barátaival, eljárni otthonról, viszont nem keveredik bajba, és mindig tudja, hol a határ. Csak akkor kerül bajba, ha a közelemben van. Khm… igen. Próbál lebeszélni a fenomenális elgondolásaimról, és ha nem sikerül, annak érdekében, hogy ne essen nagyobb bajom a kelleténél, mellettem van.

Szeretem őket. Az egész családomat. Ahogy a barátaimat is. Épp ezért nem örülök ennek az egész korrepetálós elképzelésnek. Sajnos nincs mit tennem. Valamivel kénytelen vagyok javítani a magatartásbeli problémáimon, és jelenleg ez a legegyszerűbb módja annak megvalósítására. Még, ha fárasztó is, muszáj megtennem.

Kicsit talán anya, és apa is büszkék lesznek rám, hogy cselekszem végre valami jót is azon kívül, hogy segítek otthon, és a testvéreimnek, ha ráérek. Talán egy nagyon kicsit növök a szemükben, és talán egy kicsit máshogy látnak majd. Legalábbis, ebben reménykedem. Ha nem történik meg, az sem gond, mert én tudom, hogy végre, végre valami olyasmit is csinálok, ami az emberek szemében jó, és megfelelő.

Frusztráltan fújtam ki a levegőt az ajkaim rése között, mikor megálltam egy kedves kis ház előtt. Nem volt nagy. Legalábbis, innen kívülről nem tűnt annak. Földszintes ház volt, és aránylag aranyos külsővel rendelkezett. A ház előtéri udvarában volt bal-és jobb oldalt egy közepes nagyságú virágos kert, ami kör alakba volt zárva, díszes, ízléses kövekkel kirakva. A kertben rózsák voltak. Sárga, fehér és vörös egyaránt. A ház színe nem volt hivalkodó, sem sötét, sőt! Egyszerű fehér volt, ami unalmasnak tűnhet, de a virágok előtte igazán jó hatást adtak neki, feldobták a hangulatát, szerintem majdnem maximumra.
Az utcáról egy keskeny járda vezetett a házig, a kapun át. A garázs pedig a ház mellett volt szorosan. A kapu egyszerű fehér volt, mint a ház színe. Mikor jobban megnéztem magamnak, akkor láttam, hogy a kerítés fából van, ami mosolyra késztetett. Megint csak az aranyos szó jutott eszembe.

Aranyos volt, az egész. Első benyomásra nagyon kedves kis háznak tűnt, amibe jó érzés lehet bemenni. Árasztotta magából a jó hangulatot, és nem viccelek. Egészen eddig feszült voltam, stresszes, még a tenyerem is izzadt, pedig keményen tél van. A ház előtt viszont megnyugodtam.

Azonban, mikor megláttam a kis kapu mellé kiakasztott csengőt, újra izgulni kezdtem. A tenyerem megint izzadni kezdett, nyelnem kellett egy hatalmasat. A szívem a szokásoshoz képest gyorsan vert.

Először jutott eszembe a kérdés, hogy vajon a lány, akit korrepetálnom kell, miért is magántanuló? Miért nem tud bejárni az iskolába? Mi az, ami gátolja abban, hogy iskolába járhasson?

Megráztam a fejem, és egy kelletlen, szenvedő nyögés kíséretében, hatalmasat nyelve, lassan a csengő felé vezettem a kezemet, és egy mély szusszantást hallatva, megnyomtam a kicsike gombot. Mint egy időzített bomba, hallottam, hogy egy kutya ugat a ház ajtaja mögül. Nagyra kerekedtek a szemeim.

Ne. Van kutya? Ne… ne! Félreértés ne essék! Szeretem a kutyákat, csak az ismeretlen kutyákat nem. Nem tudom, hogy szelíd-e vagy sem. Miért aggódok ilyesmiken? Valószínűleg nem fogják engedni, hogy a torkomnak ugorjon.

Megráztam a fejem, és újra megeresztettem egy sóhajt, majd mielőtt kinyílna az ajtó, gyorsan megrendezgettem a hajamat és a frufrumat, majd olyan mozdulatot tettem a kabátomon, mintha épp megpróbálnám leporolni. Frusztráltan szuszogtam, arra várva, hogy nyíljon az ajtó.

Elég magabiztos ember vagyok. Miért izgulok? Miért van nagyon rossz érzésem? Sosem izgultam még ennyire. Én tényleg magabiztos, és nagyszájú ember vagyok.

– Szia! – Egy kedves, női hang köszöntött. Rögtön ráemeltem a tekintetemet. Egy negyvenes éveiben járó nő volt az ajtóban, gondolom ő az édesanyja a lánynak, akit korrepetálnom kell majd. A nő mellett rögtön elhaladt a kutya, aki vélhetőleg ugatott a lakásban. Mint amit puskából lőttek, úgy szaladt a kapu felé, aminek neki is ment. Kicsit ijedten léptem egyet hátra, a kutyára és a nőre nézve. Jó helyen járok?

Lassan elővettem a kabátomból a papírt, amit már összegyűrtem teljesen az idegességben, majd megnézve azt, a ház falára vetettem a pillantásom. Pedig jó helyen vagyok.

– Öhm… – Hol hagytam a nyelvem és a nagy számat? Út közben elhagytam, azt hiszem. Basszus, ha Jimin vagy Zico látná ezt a viselkedésemet, a hasukat fogva nevetnének rajtam... 

– Mimi! Gyere ide! – Az idősödő nő lassan kisétált az ajtóból, majd a kezébe vette az aránylag kistestű kutyát. Nem tudtam, milyen fajta lehetett, viszont akármilyen kicsi is volt, vicsorgott felém, de legalább az ugatást abba hagyta. A nő mosolyogva, kérdőn nézett rám a kapu másik oldaláról. Illetlenségemet észre véve, elvörösödtem.

– Kim Taehyung vagyok! Az ön… lányát korrepetálnám. Azaz az osztályfőnököm szólt, és hát, engem küldött. Vagy mi… – Az utolsó két szót suttogtam, a hosszú hajú, vékony testalkatú nő pedig kedvesen bólintott egyet, aprócska mosollyal.

– Min Hyekyo vagyok, örvendek – mosolyodott el kedvesen, miközben kinyitotta nekem a kaput. Aprót bólintottam, kicsit távolságtartóan sétálva be a vicsorgó kutya miatt. – Ne félj, nem bánt, csak a szája nagy – kuncogott, miközben egy kézzel visszacsukta a kaput, a másikban tartva a kis vérebet. Nem válaszoltam, csak egy szelíd mosolyra húztam a számat. Többre nem is nagyon lettem volna képes. – Menj csak be, aztán csukd be magad után az ajtót, mert elengedem a kis méregzsákot. Amíg itt vagy, kint marad majd – mosolygott, mire bólintottam, és bizonytalanul, kissé idegesen, de bementem a lakásba, becsukva magam mögött az ajtót.

Mély sóhajt eresztettem ki az ajkaim rése közül újra, lassan levetve a táskámat, a cipőmet és a kabátomat. A kabátomat az akasztóra tettem, a cipőmet pedig a többi mellé, a táskámat pedig a bal vállamra tettem, kissé türelmetlenül.

Jó illat lengte körbe a lakást, ugyan olyan kedvesen és igényesen nézett ki, mint kívülről. Bézs színű volt az előszoba fala, volt pár virág, egy nagy, hosszúkás tükör, kabátakasztó. Szokásos. Nem volt izgalmas, de kedves hatást nyújtott az olyasfajta idegen embereknek, mint amilyen én is vagyok.

Hirtelen nyílt az ajtó, én pedig ugrottam egyet ijedtemben, de csak a lány anyukája dugta be rajta a fejét, nem lépett be.

– Óh! Ne ácsorogj az ajtóban! – mosolygott. – Gondoltam, hogy nem mész beljebb. Menj csak be, Yeonyi a nappaliban van. Ezen a picike folyosón végig mész, és rögtön bal oldalt van a nappali. Menj be nyugodtan. Ha Yoongi esetleg bent van, nyugodtan zavard csak el – mondta, mire pislogtam rá, hatalmas szemekkel, azonban csak bólintottam egyet, és kissé bizonytalanul eredtem a nappali irányába.

Komolyan. Miért vagyok olyan, mint egy rakás szerencsétlenség? Én mindig, de mindig magabiztos vagyok! 

Kim Taehyung vagyok, könyörgöm! Egy jóképű – és tényleg jóképű –, jó kiállású, aránylag intelligens és éles eszű fiú! Nehogy már megijedjek egy velem egykorú, ismeretlen lánytól, akit korrepetálnom kellene!

Megrázva magam, kissé már magabiztosabban sétáltam az elmondott helyiség felé, de mikor megálltam az ajtóban, és megláttam a lányt, és mellette egy fiút, ledermedtem. Nem, nem azért, mert egy fiú is mellette volt. Gondolom, a bátyja, ugyan is eléggé hasonlítanak. Nem is az arcuktól ijedtem meg, mert első rálátásra a lány szépnek, a fiú pedig helyesnek tűnt.

Azon döbbentem meg, hogy… hogy a lány tolószékben volt.

Egy pillanat alatt, mintha kifutott volna a lábamból a vér, a szívem erősebben zakatolt, és csak néztem őket, mint akinek majd kiesik a szeme. Pedig nem akartam bámulni. Tudom, hogy illetlenség, de tényleg ledöbbentem. Nekem senki nem mondta, hogy a lány… hogy ő mozgássérült.

– Takony, meg is szólalsz, vagy bámulsz tovább? – sziszegte a srác, aki felkelt a kanapéról.

– Bocsánat! Kim Taehyung vagyok, én fogom korrepetálni ő… az az Yeonyit – hadartam el egy szuszra, mire a srác kelletlenül bólogatott.

– Min Yoongi vagyok, Yeonyi bátyja – mondta, miközben felém sétált. Aprót bólintottam, de a srác megállt előttem. Habár, alacsonyabb volt, mint én, de olyan határozott, kemény, erős volt a tekintete, hogy egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy talán hátrálnom kellene egy lépést, mielőtt leüt.

– Örvendek – sóhajtottam, beharapva az alsó ajkamat. Mi a franc van velem? Talán ilyen hatással van rám a sokk, vagy a döbbenet?

– Én kevésbé – morgott, alig hallhatóan. – Na figyu, cukipofi! Ha még egyszer így bámulod, le foglak ütni és a kertben áslak el, élve, hogy szenvedj! A kutya se fog keresni – sziszegte, mire kikerekedtek a szemeim, hatalmasakat pislogva, nyelve egy nagyot.

Nem, normális esetben biztos nem így reagáltam volna. Lehetséges, hogy a minimális sokk az, ami ezt a furcsa viselkedést kiváltja belőlem. Ismerem magam. Ha valaki így szólna hozzám, ilyen stílusban és hangnemben, a minimum annyi lenne, hogy lökök rajta egyet, bunkó stílusban, jelezve, hogy azért mindennek meg van a maga határa. Most viszont csak álltam, nagy szemekkel nézve rá, mint egy nagy rakás szerencsétlenség.

– Yoongi, kérlek, menj fel. Tanulni szeretnék, azért van itt. – A srác háta mögüli hang olyan kis erőtlen volt. Kedves hangzású, még is erőtlen, és kissé talán fáradt. A Yoongi nevű srác felsóhajtott, majd a testvére felé fordulva bólintott egyet, aztán morgolódva, de elindult.

Kissé frusztráltan fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt, s felemelve a tekintetemet, a lányra néztem, aki engem figyelt, folyamatosan. Hatalmas szemei voltak, így főleg.

Igazából, szép volt. Hosszú, nagyon hosszú sötétbarna haja volt. Így, ahogy a székben ült, leért a combjáig, ott pihent a haja vége, mintha az lenne a tervezett helye is. Puhának tűntek a tincsei, és ápoltnak. Nagy, szép, csokoládé barna szemei voltak, és szépen ívelt, aránylag dús ajkai. Az arca nagyon sápadt volt és fehér, ezért elég kontrasztosnak tűnt a szája az arca színével, de összességében tényleg szép volt.

– Bejössz vagy az ajtóban tartod az órát? – Észbe kapva rögtön bólintottam, és elindultam felé, de megálltam mellette, szétnézve, hová ülhetnék le. – Húzd csak ide az asztalt és ülj le mellém – mondta, a kanapé felé nézve, mire bólintottam megint, és tettem, amit mondott. A dohányzóasztal széleit fogva húztam a lábához a faszerkezetet, majd mikor készen voltam a feladattal, leültem a kanapéra mellé, és mélyen felsóhajtottam.

Soha nem sóhajtoztam még ennyit.

– Kim Taehyung vagyok – mondtam halkan, az ölembe véve a táskámat.

– Az előbb már hallottam. Én Min Yeonyi. – Bólintottam egyet újra, mintha észre sem vettem volna, hogy igazából már bemutatkoztam alig pár perccel ezelőtt. Pakolásztam a táskámban, hogy valamelyest elnyomjam az idegességemet. Nem akartam ránézni. Nem akartam, hogy érezze a kisugárzásomból, vagy a tekintetemből a sajnálatot.

– Akkor… kezdjük a törivel, mit szólsz? Melyik része nem megy, mi nem megy benne, mi az, amit nem értesz… ilyesmik – mondtam megköszörülve a torkomat, kissé zavartan, de ahogy tudtam, kerültem a pillantásait, és a „látványát” is. 

Furcsa volt nekem a helyzet. Sosem találkoztam olyan emberrel, aki tolószékbe lett volna kényszerítve. Azaz, láttam már beteg embert, nem erről van szó, de sosem váltottam szót egyikkel sem. Így furcsa, zavaró és frusztráló volt a szituáció, aminek a közepében ültem. Nem tudtam, mit mondhatok, mit nem, mivel bántom meg, mivel nem.

Ráadásul a bátyja fenyegetése is rátett egy lapáttal arra, hogy borzalmasan érezzem magam a bőrömben. Nem akartam tiszteletlenül megbámulni. Igaz, rossz fiú vagyok, de nem tiszteletlen, és nem olyasvalaki, aki bántani akarná akár lelkileg, akár fizikailag a beteg embereket. A bámulás pedig bántó.

– Nyugodtan rám nézhetsz, nem vagyok cukorból, és annyira csúnya sem vagyok, hogy ne nézz rám! – A hangjából tisztán kivettem, hogy sérti, amiért nem tisztelem meg a tekintetemmel, így kissé kelletlenül, de ránéztem. Próbáltam a sajnálatot levakarni az arcomról, mert azonnal eszembe jutott, „mennyire” is lennék öngyilkos, ha mozgássérült lennék. Elmosolyodott, mikor sikerült egymás szemeibe néznünk. – Ott tartok, ahol ti, amúgy. Csak nem értem a… – Hallgattam, amit mond, és bólogattam, reakcióképpen, de még mindig zavart állapotban voltam. Különös érzés volt a mellkasomban, és a gyomromban. 

A gyomrom liftezett, de nem volt hányingerem. Szinte folyamatosan összeszorult, mintha valami borzasztóan nagy terhet éreznék. Igen, olyasmihez tudtam volna ezt hasonlítani. Nem a lány maga volt teher, hanem valami más. Nem tudtam volna megfogalmazni, hogy abban a pillanatban mit éreztem annak, de jelen volt bennem.

A mellkasomat folyamatosan összeszorította valami, és akármennyire nem akartam, sűrűn és mélyeket sóhajtottam, majdhogynem perceként. Gondolom, ezt ő is észrevette, mert sokszor kérdőn nézett rám, miközben magyaráztam.

Ez így nagyon nehéz lesz...