5. Szorongás

Taehyung

Túl gyorsan repült el az a pár nap, pedig én reménykedtem benne, hogy esetleg valamilyen csoda folytán lelassulhat az idő, és teljes körűen át tudom majd gondolni az eseményeket, de ez sajnos nem így lett. Egyáltalán nem így lett, ez pedig dühített és valamilyen szinten bántott is, mert hittem abban, hogy legközelebb, ha megyek, majd tiszta fejjel, tiszta lappal indíthatok minden esetben. Persze, nem lennék Kim Taehyung, ha minden az elképzeléseim szerint történt volna.

Olyan gyorsan múlt el az időintervallum, hogy fel sem tudtam fogni, s mikor már csütörtök reggel volt, és az ágyamban fekve nyitottam fel szemhéjaimat az ébresztőóra csörgésének hatására, lepergett előttem a múlt csütörtök eseményei, amik következtében azonnal elszorult a torkom, kényszert éreztetve arra, hogy nyeljek is egy hatalmasat. Persze, hiába hunytam le a szemeimet, hogy eltereljem a gondolataimat, valahogy nem sikerült. Csak az lebegett előttem, amikor Yoongi dühösen behúzott nekem egyet, s szinte visszhangzottak elmémben Yeonyi kétségbeesett kiáltásai, amik csak rontottak a helyzetemen. Lelkiismeret-furdalás tört rám, hogy mint egy sértett hercegfiú, ott hagytam a házat, miután megcsináltam a hatalmas balhét, és talán nem így kellett volna cselekednem. Meg kellett volna mondanom Yoonginak a magamét, azt legalábbis mindenképpen, hogy ezzel nem tesz jót a testvérének, akármennyire félti és szereti. Azzal, hogy bezárja a négy fal közé, többet ront a lány életén, mintsem javít, viszont ezen agyalva, rögtön felötlött bennem a Hoseokkal való beszélgetésem is, mikor kijelentette, nekem semmi közöm hozzájuk, így nem szólhatok bele sem az életükbe, sem abba, ők mit látnak jónak és mit nem.

Megráztam a fejemet, és gondterhelt sóhajt hallatva ültem fel az ágyamban, megdörzsölgetve a szemeimet, hosszasan beletúrva a hajamba, egyik könyökömet a térdemen támasztva, míg a másikkal masszíroztam később az orrnyergemet. Gyomoridegem volt, gyomorgörcsöm, ugyanis lepergett a szemem előtt, hogy belépek a lakásukba, Yoongi fogad, és már ki is penderít onnan, hogy soha többé ne menjek vissza, ami érthető is lenne, talán. Nem, nem volt kedvem balhéhoz, pedig értettem hozzá, csak az ilyesfajtákat én sem nagyon szerettem.

Igazából meglepett az, mennyire nehezen viseltem ezt a dolgot, hiszen nálam nagyobb bajkeverő nem létezik a környéken, de szerintem még az országban sem, ennek ellenére egy rokkant, beteg lány állapota, és bátyjának a viselkedése teljesen elrettent, mintha ez lenne a legkomolyabb gondom nekem is az életemben, pedig aztán, nekem ehhez semmi közöm. Igaza volt Hoseoknak, kár volt beleütnöm az orromat. Csak át kellett volna járnom a lányhoz, korrepetálni, ahogyan az meg volt beszélve, és minden mehetett volna úgy, ahogy annak eredetileg is kellett volna, de nem, én nem így tettem, mert Kim Taehyung vagyok, egy hatalmas ökör.

Megráztam a fejemet ismét, hogy eltereljem a gondolataimat. Egész idáig eltemettem magamban mindent, nem elmélkedtem a történteken, próbáltam nem is visszagondolni semmire, meg nem történtté tenni azt az ütést és azt a kicsi, boldog napot Yeonyival. Mindennel foglalkoztam, amivel kellett, vagy amivel nem, csak ezzel nem, ami kicsit furcsának hangzik, de így volt. Nem akartam ezen őrlődni, és így utólag is belegondolva, valószínűleg azért nem is sikerült mindent átrágnom teljesen.

Igen, való igaz, az volt a tervem, hogy mindent alaposan átgondolok, következtetésekre jutok, majd döntésre, mit is fogok tenni, de annyira nem akartam mélyen, belül, hogy a szőnyeg alá sepertem mindent, ami talán egy kicsit érthető is. Így már értelmét is veszti az a vinnyogás, amit még az első gondolataim által ejtettem, igaz? Hát persze. A nyafogás csak akkor nyer értelmet, ha jogos, az enyém viszont nem az.

Beharaptam alsó ajkamat, és nagy nehezen megráztam magam, hogy össze tudjak készülődni, emellett elkísérjem Jungkookot is az iskolába – habár, nem igényelte már ezt, attól függetlenül nem akartam, hogy bármi baja essen, és biztos, ami biztos, elkísérem, aztán miután hazakísértem, futok is Yeonyihoz, mert Hoseok ma délutános, szóval nem ér majd rá Jungkookra. Namjoont vettem rá, hogy legyen szíves vigyázni az öcsémre ezen a napon is, mert senki nincs itthon. Más választásom nincs, a korrepetálást nem hagyhatom ki, mert akkor számíthatok azzal, hogy esetleg megrovást kapok, amiért nem teljesítem a kötelességemet, arra pedig semmi szükségem nem volt. Arra főleg nem, hogy a kis marha valami galibát csináljon itthon, és azért Namjoon elég felelősségtudatos ahhoz, hogy visszafogja Jungkookot, ha arra került sor.

A reggeli készülődés nyögvenyelősen ment, Jungkookot alig tudtam felébreszteni, ráadásul még az ágyból is nekem kellett kihúznom őfelségét, mert belekapaszkodott a matracba és nem volt hajlandó elengedni, így már a korán reggeli órák is birkózással teltek. A bokáit öleltem magamhoz, úgy próbáltam húzni, viszont a kis mocsok egy idő után nem a matracba kapaszkodott foggal-körömmel, hanem az ágya támlájához, azt pedig nem szándékoztam kiszakítani, szóval drasztikusabb módszerekhez kellett folyamodnom: elővettem a telefonom a címszóval, miszerint ha azonnal nem pattan ki az ágyból, és készül össze, felhívom anyát, aki nagyon nem fog örülni annak, hogy Jungkook magasról tojik a kötelezettségeire. Persze az öcsém úgy pattant ki az ágyból, mintha szabályosan azzal együtt gyújtották volna fel, és hihetetlen gyorsasággal kezdett neki a készülődésnek, én pedig diadalittasan sétáltam le a konyhába, hogy reggelit és uzsonnát csomagoljak mind a kettőnk számára, mindeközben pedig próbáltam teljes mértékben kizárni Yeonyit és Yoongit is, több-kevesebb sikerrel.

Miután Jungkookot elkísértem az iskolába, a sajátom felé vettem az utamat, de őszintén bántam, hogy bementem, ugyanis semmi érdemleges nem történt. Jimin nem volt bent az iskolában, így unatkoztam, hiszen ő volt a padtársam, nélküle pedig a matematika óra kész tragédia volt, nem tudtam magam lefoglalni semmivel, úgyhogy teljesen értelmetlen, nonfiguratív dolgokkal tarkítottam a füzetemet, unottan támasztva fejemet a tenyeremmel, lapos pillantásokkal nézve magam elé. Nagyon nem volt kedvem ehhez a naphoz, főleg a múltkori esemény után; bármennyire is le akartam lassítani az időt annak ellenére is, mennyire unalmas volt a napom, nem sikerült. Pikk-pakk eljött a délután, és már csak azon kaptam magam, hogy a házhoz sétáltam, ahová minden kedden és csütörtökön tettem, ajak-húzva, immáron. Minél közelebb értem a kis épülethez, annál többször jutott eszembe az a hatalmas erejű ütés, és annál zaklatottabbá is vált Yeonyi hangja a fejemben, ami egyáltalán nem adott okot a nyugalomra, s mikor már a kapu előtt álltam, mély sóhajjal csengettem be, összeszorult gyomorral. Ezt az egészet nem akarom. Lehet, hogy gyávaság a részemről, de úgy éreztem, nekem nagyon nem kellene itt lennem, nagyon nem kellene ezzel foglalkoznom, s addig kellene elrohannom, amíg még megtehettem. Gondolkodtam is rajta, hogy gyorsan hátat fordítok, elmegyek és megmondom az osztályfőnökömnek, hogy engem felejtsenek el, mert Yoongi hatalmasat bevert nekem, és ez már súlyos testi sértésnek minősült, de akkor eszembe jutott, hogy ennyire gyáva nem lehetek.

Nem futamodhatok meg egy kisebb konfliktus miatt, hiszen férfi volnék, milyen lenne, ha egy öklös után azt mondanám, soha többé nem teszem be a házukba a lábamat? Éppen azért kellene minden időpontban becsületesen megjelennem, ezzel is megmutatva, én nem félek semmitől. – Megcsóváltam a fejemet, majd felnyitottam íriszeimet, mikor hallottam a bejárati ajtó nyitódását, és amint megláttam Yoongit, úgy éreztem, a gyomrom hátrafelé bukfencelt egyet. A fiú tekintetéből rögtön kivettem, mennyire nemkívánatos személy lettem a számára, azonban ezt magasról le kellene tojnom, hiszen nem az ő kedvéért járok át. A testvérének segítek, nem neki.

– Gyere, bár, nem szívesen engedlek be. – Megvontam a vállamat, mikor a kilincsre fektettem hosszú ujjaimat, s lenyomva azt, beléptem a kis kapun, ezt követően pedig be is csuktam azt a hátam mögött, határozottan sétálva Yoongi felé, hiába tartottam tőle, nem is akármennyire.

– Én sem szívesen megyek be, ne aggódj – eresztettem meg felé egy gunyoros mosolyt, rajta viszont láttam, hogy szabályosan megremegett a keze, s a jobb kézfején ökölbe is szorította az ujjait, miközben felhúzta az orrát, egy halvány fintorba futtatva aránylag szépen faragott arcát, s hogy nyomatékosítsa is a nemtetszését, még a felső ajkát is felhúzta.

– Nekem egy óra múlva le kell lépnem, nagyon örülnék neki, Kim, ha nem rabolnád el a testvéremet! – Még mielőtt bementem volna, ezzel a monológgal az ajtófélfának szorított, miután a vállaimra tapasztotta az ujjait. Kicsit be is ütöttem a hátamat az ütközés következtében, de próbáltam úgy tenni, mintha lepergett volna rólam a mondandója, azonban belül egyáltalán nem így volt. Nem szerettem volna, ha egy újabb monokli tarkítaná az arcomat, nem állt jól nekem, nincs mit tenni. Tartottam tőle, teljesen jogosan. Hirtelen haragúnak, és természetnek tűnt, de akármilyen fenntartásaim is vannak, akármennyire „félek” tőle, meghunyászkodni nem fogok, ez egyszer biztos.

– Szerintem ő meg örülne neki, ha hagynád élni, de ez csak az én véleményem – mosolyogtam rá negédesen, mire felszisszent, megremegtek az ajkai, s mintha vissza akarná fogni indulatait, csak megnyalta az ajkait, megemelt szemöldökkel.

– Takarodj be! – morgott, elengedve egyik kezével, a másikkal viszont penderített rajtam egyet, belökve a küszöbön.

– Mily kedves fogadtatás! – mordultam fel, hátra sem nézve rá, közben azzal foglalatoskodtam, hogy levegyem magamról a cipőmet, majd miután ezzel készen voltam, a táskámat is levetettem magamról, s az egyik kezemet beakasztva a fülébe, megindultam a nappali felé, ahol Yeonyi szokott várni ebben az időben.

Yoongi szerencsére nem jött utánam, aminek külön örültem. Boldogsággal töltötte volna el a bensőmet, ha ez így is maradt volna.

Belépve a nappaliba, meg is pillantottam Yeonyit, aki a kanapé mellett ült a székében, és mikor rám pillantott, láttam íriszeiben megcsillanni a bűntudatot, s amint a szemeibe néztem, rögtön a mellkasomba mart egy furcsa, kissé feszítő, fájdalmas érzés. Nem tudtam hová tenni ezt az emóciót, ezért minél hamarabb próbáltam elkergetni onnan, ahová bekúszta magát, félsikerrel, ugyanis mikor leültem a kanapéra, akkor is ott feszített a mellkasomban, hiába próbáltam ellene tenni. Yeonyi nem szólt semmit, csendben ült mellettem akkor is, mikor kipakoltam a könyveimet, majd a tolltartómat, és csendben ült akkor is, amikor megjegyeztem, hogy folytatunk ott mindent, ahol abbahagytuk. Nem reagált, nem válaszolt, csak nézett maga elé, kissé bántam, de valamilyen szinten örültem is neki, hiszen talán így gyorsan elmegy majd ez a délután, és ha szerencsém van, még talán előbb is hazaérek majd, mint gondolnám.

Hosszasan mondtam el neki mindent, magyaráztam, próbáltam vele megértetni a példákat, szabályokat, ahogy tudtam, demonstráltam is, hogy a lehető legtisztább legyen neki minden, de körül-belül egy óra múlva Yoongi megszakította a munkámat azzal, hogy mély hangján bekiabált a nappaliba, egyenesen az előszoba irányából:

– Elmentem! Jövök majd, vigyázz magadra, Yeonyi! – kiáltotta, mire a lány mellettem csak felsóhajtott és lehunyta a szemeit.

– Rendben, vigyázz magadra te is! – Erre már nem érkezett válasz, csak a bejárati ajtó csukódása jelezte, hogy az idősebb fiú elment, amit egy megkönnyebbült szusszantással jeleztem, és már épp lapoztam volna a könyvben, hogy folytassak mindent, de a lány hangja megakadályozott a cselekedetemben: – Ne haragudj a múltkoriért. – Mikor észleltem a hangjában a megbánás minden cseppjét, meglepetten pillantottam fel rá, kissé talán értetlenül is, zavart arckifejezéssel. Miért ő kér bocsánatot?

Épp válaszoltam volna, mikor felém nyújtotta gyenge, erőtlen karját, és megsimogatta az arcomat ujjaival pont ott, ahol Yoongi megütött. A vér is megfagyott az ereimben, és hatalmasat kellett nyelnem, majd mikor elhúzta a kezét sértett felületemről, megköszörültem a torkomat és próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy értelmesen tudjak beszélni. Nem, nem vagyok zavarba esős típus, most talán csak azért viselkedtem furcsán, mert ritka volt az, hogy valaki ilyen pillantásokkal illessen. Igen, ez lehet az oka.

– Hát, nem te tehetsz róla. Igazából én vittelek el, annak ellenére is, hogy te ezt nem akartad, és figyelmeztettél. Nincs okod arra, hogy bocsánatot kérj, ha úgy nézem, jogosan is kaptam azt a maflást, szóval emiatt ne emészd magad. Igaz, nem tetszett, Yoongi nem lopta magát a szívembe, de én sem az övébe, ez így van jól, nem te tehetsz róla – vontam vállat, már csak azért is lapozva a könyvben. Nem akartam erről különösebben beszélni, jobban örültem volna neki, ha ezt a témát elhanyagoljuk, mert magam sem tudtam, miért, kellemetlen volt, és nem is amiatt, hogy Yoongi bevert nekem egyet, mert na, túléltem. Igaz, volt egy kevés – sok – gyomoridegem reggel is, délután is, akkor is, mikor idetartottam, ráadásul tartottam attól is, mi lesz, ha megint megüt, de mikor már az ajtónál álltam, és belökött rajta, valamiért nyeregben éreztem magam. Talán felmérte a helyzetet, hogy akármennyire is nem csíp engem, kénytelen megtűrnie, ugyanis azért jövök, hogy Yeonyi helyzetét könnyítsem, ezt pedig talán ő is belátta. Ha elkerget, neki lesz rosszabb.

Az már másik dolog, hogy azon a napon nem a feladatomat teljesítettem, hanem kiszöktettem a lányt a házból…

– De, én is tehetek róla – sóhajtotta, mire ráemeltem a tekintetemet kíváncsian. Kissé lehorgasztott fejjel ült a székben, sápadt arcából kiugrottak vöröslő ajkai, amit még magamnak is meg kellett vallanom, szép látványt nyújtott. Habár, sokkal szebb lenne egészséges, valamilyen szintű napbarnított bőrrel, de így valamiért különleges, talán egzotikus látványt nyújtott a tejfehér bőrén virító cseresznyepiros ajkaival, nem beszélve a hosszú hajáról, ami a vállaira hullott, és a félig lehunyt szempilláiról, ami kecsesen terült el arccsontja felett.

– Miért tehetnél róla? – vontam meg egyik szemöldökömet, majd ajkaim elé emeltem az egyik tollamat, miközben az asztalra könyököltem, úgy ütlegelve íróeszközömmel a számat, kíváncsian várva a reakcióját.

– Mert jól éreztem magam veled. – Meglepetten néztem őt, ahogy szomorkásan vallotta be, mennyire jól esett neki a friss levegőn lévő kisebb utazásunk, és őszintén szólva, valamiért kellemesen pozitív érzés járta át a testemet. Talán a büszkeség, talán az elégedettség, vagy az, hogy sikerült rávilágítanom, mennyivel szebb is a kinti világ a bentinél.

– Akkor sem a te hibád, ez Yoongi szűk látáskörének a sara, nem a tiéd – mosolyogtam rá, biztatóan.

– Hibásnak érzem magam, ezért és azért is, amiért nem tudtam Yoongit megállítani. Tényleg ne haragudj, az ő nevében is sajnálom – emelte rám bűnbánattól csillogó szemeit. Belém rekedt a szó egy pillanatra, s mintha minden eddigi sérelmemet elfelejtettem volna, egy pillanatra elmosolyodtam, hosszasan a szemeibe nézve, apró sóhajt hallatva.

– Fátylat rá, nem fájt, amúgy. Azt sajnálom, hogy leléptem. Nagyon összevesztetek? – Megrázta a fejét.

– Nem, engem soha nem bánt.

– Akkor jó – mosolyogtam, kedvesen nézve rá.

– Most már soha nem fogsz kivinni, igaz? Mármint, biztosan. Nem is várnám el, hogy kockázatot vállalj azért, hogy… – A szavába vágtam.

– Dehogynem! Ma bepótolunk mindent, amit csak tudunk, következő alkalommal pedig kimegyünk és elhívom pár barátomat is! – vigyorogtam rá, mire eltátott ajkakkal nézett rám, azonban még a meglepettség mögött is láttam azt a mérhetetlen hálát, amit mutatott felém.

Nem tudok én hallgatni sem a józan eszemre, sem a bátyámra.

Megőrültem, ez már biztos.