4. Ütés

Taehyung

– El sem hiszem, hogy belementem… – Halk volt a hangja, és hitetlenkedő, de én csak szélesen elvigyorodtam, miközben bőszen, és víg kedélyűen toltam a kocsit magam előtt. Én elhiszem, elég akaratos egyén tudok lenni, és ha egyszer elhatározok valamit, azt teljesítem is. Bár, nem akarok azért sokáig kint lenni vele, nehogy esetleg emiatt betegedjen le, vagy érezze magát rosszul. Elnézve a helyzetet, elég gyengécske, ráadásul ő is mondta, hogy nagyon könnyen betegszik le, úgyhogy nem akartam egész délután, vagy este kint lenni vele. Jobb az óvatosság azért. Nem szívesen venném a lelkemre, ha miattam nyomná az ágyát lázasan, megfázással, vagy valami hasonló nyavalyával.

Viszont a levegőre mindenképp ki kellett jönnie. Nem egészséges a házban kuskolni egész nap. Elgondolkodtam út közben azon is, hogy esetleg, ha úgy van, megint „megszöktetem”, és összeismertetem a barátaimmal. Nem ártana neki egy rendszeres társaság. Csak elhallgatva, hogy milyen a bátyja, lehet, hogy nem tolerálná az elképzelésemet, és elég hevesen ellenkezne, titokban pedig nem szívesen csinálnék ilyet.

Mondjuk, szeretek veszélyesen élni…

– Nem fogsz belehalni, nyugi – vigyorogtam végül, lereagálva az előbbi mondandóját, mire fújtatott egy kicsit, majd felém fordította a fejét, és elmosolyodott egy kicsit.

– Tudom, hogy nem fogok belehalni. Csak ritkán vagyok kint – vont vállat hanyagul, még is kedves mosollyal, majd lassan visszafordította a fejét előre, én pedig megeresztettem egy sóhajt.

Igazából, nem nagyon értettem, hogy a bátyja miért olyan, amilyen. Ha esetleg Jungkook, vagy Hoseok lenne ebben a helyzetben, biztos, hogy naponta kivinném, és úgy törődnék a testvéremmel, ahogyan azt kell. Nem zárnám be a lakásba, attól rettegve, mikor fog megfázni. Minél ritkábban beteg, és minél kevesebbet lát a világból, értelem szerűen, logikusan belegondolva, annál érzékenyebb lesz mindenre, ugyan is semmivel nem találkozik. Ez így nagyon nincs rendjén. Amellett viszont ki vagyok én, hogy ezt megmondjam bárkinek? Vagy megmondjam bárkinek, hogyan viselkedjen, és törődjön a szerettével, aki ilyen helyzetben van. Ez az, senki.

Mondjuk, ahhoz képest elég rendesen kihoztam őt a házból attól függetlenül, hogy nem szabadna, és semmi közöm hozzá, de lényegtelen.

Jó pár órát eltöltöttünk a hűvös utcákon, és néha, ha valami vicceset látott, jó ízűen kacagott is. Mint például, amikor a kis ölebek ugrándoztak, és vakkantották a kocsi kerekét. Teljesen rá voltak akadva, amíg a gazdik beszélgettek, teljesen önfeledten, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy sikerüljön leszednem a két vakarékot a kerékről. Sosem értettem, miért haragszanak a kutyák ennyire a kerekes dolgokra, vagy arra, ami gurul… Elég bosszantó volt viaskodni két kistestű kutyával, némelyik a kezem felé is kapott, annyira fel voltak izgatva a kerék forgása láttán. Szerencsére az egyik gazdi észrevette, hogy valami nem stimmel, és az egyik kutyuskája próbál minket kinyírni, úgyhogy nagy nehezen, de sikeresen elvitte tőlünk. Yeonyi viszont nagyon jót kacagott a helyzeten, és szívesen megsimogatta volna a kiskutyákat, de én nem akartam megint valami kellemetlen helyzetet, úgyhogy egészen gyorsan tovább gurultam fele, mielőtt megint ránk támadna valami szőrös, gombóc alakú, ugató és vicsorgó objektum.

Mindent egybe vetve, nem volt rossz ez a kis délután.

Egyedül a visszaérkezéssel volt probléma, nem is akármilyen…

Amint betoltam a jó kedvű Yeonyit a házba, diadalittasan, hogy sikerült egy kicsit kirángatnom a begyöpösödött, szürke életéből, találkoztam a bátyja tekintetével, és olyan dühösen, megvetően nézett rám, ahogyan még soha senki. Pár pillanatra megremegtek a lábaim. Nem szoktam megijedni a rám néző fenyegető veszélyektől, abban a pillanatban viszont tudtam, hogy bajban vagyok. Nagyon nagy bajban.

Eszembe jutott a kérdés, hogy az ilyen mérhetetlen fokú óvás, és védés vajon ártalmas-e afelé, aki iránt így érzünk? Igen. Ez biztos. Ártalmas, és erre Yoongi volt a példa. Azt hiszem, Yeonyinak kifejezetten árt az, hogy ő ennyire aggódik érte, és uralkodik felette.

– Te még is mi a francot művelsz? – sziszegte felém, mire megeresztettem egy sóhajt, majd lassan befurakodtam a kocsi és a fal közé, hogy onnan menjek tovább Yeonyi lábához, azzal a szándékkal, hogy levegyem róla a csizmáját. Nem reagáltam.

– Csak kivitt. Én kértem rá. – Meglepődtem a lány hangján, én meglepődött szemekkel néztem fel rá, de lesütöttem a szemeimet egy szekundum után, értetlenül nézve magam elé, ahogy levettem róla a lábbelijét.

– Aha, persze, én meg a Mikulás vagyok! – sziszegte az idősebb fiú, dühvel áztatott hangon. – Miért vitted ki? – mordult fel, mikor végeztem a második csizmával is, és a cipős szekrénybe tettem.

– Azért, mert nem egészséges, ha egész nap a lakásban kuksol. – A hangom rideg volt, és ellent mondást nem tűrő, őt viszont ez egy cseppet sem zavarta.

– Mit tudsz te róla, hm? Alig jársz ide egy pár hete, már meggyőződve hajtogatod a baromságokat?! – sziszegte, villámokat szóró szemekkel, mikor felálltam, és szembe néztem vele. – Yeonyinak pihenésre, sok pihenésre van szüksége, és nem arra, hogy minden egyes nap lefáradjon! Így is fáradt, és gyenge, hát még, ha te kiviszed! Elment az eszed?! Normális vagy?! – Felemelte a hangját, miközben az arca is elvörösödött.

– Ha ennyire drasztikusan fogsz fel bizonyos dolgokat, biztos, hogy előbb-utóbb csak rontasz a helyzetén. A túlzott féltés, és aggodalom veszélyes egy ilyen helyzetben. Nem tesz neki jót. Ismerkednie kell a világgal, az emberekkel, és ha tetszik, ha nem, a betegségekkel is, ugyan is, ha nem kap el bizonyos kórokozókat, és nem erősödik a szervezete, biztos, hogy valamelyik elviheti, ha teljesen le van gyengülve! – mondtam, felvont szemöldökkel, őt viszont nem hogy meggyőztem volna saját igazamról, még ellenségesebben, és megvetőbben nézett rám, mint eddig. Láttam szinte, hogy dühben forognak a szemei, szinte már láttam, hogy aprócska gőzfelhők hagyják el a füleit, és előre féltem attól, amit kapni fogok tőle, de próbáltam úgy állni előtte, ahogyan illik, ha már megcsináltam a bajt.

– Megöllek – sziszegte maga előtt, és megmozdultak a lábai, hogy felém sétáljon.

– Yoongi! Ne csinálj hülyeséget! – Yeonyi hangját, mintha meg sem hallotta volna a másik, lépdelt felém, magabiztosan, és dühösen, majd az következett, amire számítottam: az ökle az arcomnak csapódott, én pedig egy halk nyögéssel nyugtáztam a durva cselekedetet, a falnak dőlve.

~*O*~

Felsóhajtva kavargattam a kakaómat, kifejezéstelen arccal nézve magam elé. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ekkora baj lesz abból, hogy kivittem a lányt az utcára, és megvédtem a „jogait”. Yoonginak teljesen eldurrant az agya, bár, biztos vagyok benne, hogy rátett az aggodalom is. Végül is, nem haragudtam rá, ugyanis, ha belegondoltam abba, hogy hazaérnék a látványra, és a tényre, hogy Jungkook nincs sehol, biztos, hogy engem már alapjáraton szétvetve az ideg, megspékelve a dolgot azzal, hogy egy idegen ember jár a házba. Biztos vagyok benne, hogy meg tudnék őrülni a gondolatba, szóval a részemről is felelőtlenség volt a dolog, de az tény, hogy túlreagálta az egészet, azonban meg tudtam érteni a helyzetét. Csak annyiból nem, hogy nem kellene így viselkednie a lánnyal, és ennyire elzárnia minden elől.

Mondjuk ebben biztos, hogy a szülők is közre játszanak.

Felsóhajtottam, majd belekortyoltam a kakaómba, lágyan hümmögve.

Lelkiismeret-furdalásom volt. Miután Yoongi megütött, és elkapta a pólóm korcát, majd magához húzott, és ismét behúzott egyet, Yeonyi annyira megijedt, hogy a lakás minden szegletéből az ő hangja visszhangzott. Kiabált, és próbálta a bátyját megállítani, de nem volt rá lehetősége, ugyan is a székhez volt kötve. Sajnáltam egy bizonyos szinten, ugyan is engem borzasztóan elkeserítene a tudat, ha nem tudnám megállítani a testvéremet, aki épp laposra készül verni azt a személyt, aki segíteni próbál nekem.

Még sírt is, én pedig dühösen távoztam, becsapva magam mögött az ajtót. Az udvarról pedig még hallottam, hogy Yeonyi kiabál Yoongival, ő pedig visszaüvölt rá. Aztán már próbáltam nem figyelni, csak elmentem, a lehető legsietősebben.

Igazából út közben eszembe jutott, hogy vissza kellene mennem, mert lehet, hogy Yoongi bántaná, de rögtön elvetettem a dolgot. Ha ennyire aggódik a húgáért, értelem szerűen, meg sem próbálna rá kezet emelni. A részemről pedig kicsit talán, hogyan is mondjam… gyáva dolog volt felkapnom a cuccaimat, és dühösen, sértetten távozni a házból.

Felsóhajtottam, majd megcsóváltam a fejemet.

A gondolataimból az ajtó csukódása szakított ki, majd megláttam Hoseok vigyorgó arcát magam előtt, viszont mikor rám nézett, elkerekedtek a szemei, és megforgatta őket, miközben a velem szemben lévő székre tette a táskáját.

– Hát veled meg mi történt? – kérdezte, megcsóválva a fejét, mire felsóhajtottam, elhúzva a számat, már amennyire tudtam a rajta éktelenkedő sérüléstől. – Suli?

– Nem, dehogy. A lány, akinél vagyok… hát, nem túl egészséges. Rokkant. Tolószékben van, és egész nap a lakásban kuksol. Ismersz – sóhajtottam, kavargatva a kakaót, szomorkásan. – Nem bírtam nézni, vagy elviselni a tudatot, hogy ki sem mozdul a házból, úgyhogy kivittem. Felöltöztettem, nehogy véletlenül lebetegedjen, aztán körbe jártam vele a környéket. – Felvonta a szemöldökét a mondandómra, miközben előttem állt, teljesen elképedve. – Igen ám, de a bátyja elég… hogy is mondjam. Túlságosan félti a húgát. Mikor visszamentem vele, sajnos ott volt akkor már a házban. Dühös volt, amiért elvittem, és amiért megmondtam a véleményemet, és kicakkozta a fejemet – sóhajtottam, oldalra nézve, lesütött szemekkel.

– Ah, te barom – mondta halkan, miközben a hűtőbe nyúlt, hogy kivegye onnan az ásványvizes üveget, majd a polc felé nyúlt, és megragadva egy üvegpoharat, levette a falapról, és leült mellém az üveg, és a pohár társaságában. – Nem kontárkodhatsz bele mások életébe. – Megforgatta a szemeit újra, én pedig vettem egy mély levegőt, majd azt reszketegen eresztettem ki ajkaim között.

– Tudom-tudom, de nem tudtam tétlenül nézni, hogy egész nap a házban kuksol, és nem jár ki a levegőre. Mindenkinek szüksége van rá, barátokra, ismeretségekre is… meg nem tudom – motyogtam magam elé, továbbra is a kakaómban járatva a kanalamat, kör-körösen mozgatva benne, lágy örvényt keltve a kissé sűrű italban.

– Persze, ez így van, de te nem szólhatsz bele abba, hogy ők mit látnak jónak, és mit nem – mondta halkan, rám emelve a tekintetét, mire ránéztem. Elmosolyodott. – Ne legyél ennyire elszomorodva. Nagyon kedves gesztus volt ez tőled, és igazán értékelendő, de nem tehetsz ilyesmit. Nem az ápolója vagy, hanem a korrepetálója. Ha esetleg az orvos mondta, hogy nem mehet szabad levegőre, te meg kivitted? Ez nem jó játék.

– Tudom… – mondtam halkan, újabb sóhajt hallatva.

– Ne legyél ennyire elszomorodva, nem tragédia ez, kedves, és aranyos tőled, de legközelebb azért vigyázz az ilyesmikkel. Ha azt nézem, a bátyja jogosan tette, amit. Én is ki lennék bukva, ha egy idegen srác elrabolna téged, vagy Jungkookot – mondta halkan, az ásványvízzel teli poharába kortyolva.

– Igen, ezen gondolkodtam én is – szuszogtam, lebiggyesztett ajkakkal.

– Bár, azzal nem értek egyet, hogy megütött, de hirtelen aggodalom, és düh következményében lehet, hogy én is megtettem volna. - Szerettem Hoseokban, hogy nem elfogult, és nem szkeptikusan látott minket, vagy a világot. Kicsit mondjuk jól esett volna, ha azt mondja, hogy helyesen tettem mindent, de az meg hazugság lenne. Nem árt az őszinteség, és a kemény igazság, ha ilyesmi dolgokról van szó. Főleg, ha én csinálok baromságot.

– Igen, azt hiszem, én is – mondtam halkan, játszadozva a kanalammal, és az előttem figyelő kakaóval.

– Amúgy… lehet, hogy egy kicsit kegyetlennek, vagy szívtelennek fogsz hinni, de én a helyedben nem törődnék ennyit egy rokkant emberrel – sóhajtotta, elmélázva bámulva maga elé. Kérdőn néztem rá, felvont szemöldökkel, ő pedig halk szusszantással folytatta az előbb félbehagyott gondolatmenetét: – Tudom, lehet, hogy kegyetlen gondolat, de ha egyszer jobban lerobban, vagy súlyosodik a helyzete, akkor neked fog fájni, és nem neki. Lehet barátságot kialakítani, vagy jó viszonyt, de te így is eléggé sajnálod az ilyen embereket, és elég empatikus vagy. Nem hiszem, hogy hiányozna neked az, hogy keseregj egy beteg ember miatt. Jobb, ha nem foglalkozol vele. – A monológja végéhez érve megeresztettem egy újabb sóhajt, kavargatva a kakaómat továbbra is, szinte már megrögzülten. Tudtam, hogy igaza van. Igazából, amit eddig mondott, abban minden az igazságtól csengett, és ezzel tisztában voltam.

Viszont ismerem magam. Én az ilyen dolgokat nem tudom annyiban hagyni akkor sem… Az pedig lehetetlen azt hiszem, hogy túl szoros kötődés alakulna ki köztünk, ugyan is nekem nem tetszik, ahogy elnéztem, én sem neki. Szimplán az emberek iránti együttérzésem az, ami arra vezetett, hogy megpróbáljak segíteni, őt meg igazából kényszerítettem a dologra.

Kizárt, hogy bármilyen barátság -féle alakuljon köztünk. Nem akarok én beszélgetni vele, vagy jobban megismerni, esetleg a nyakán maradni. Csak egy kis színt vinni az életébe, kis színt vinni az arcába, a mosolyába… szimplán empátiából. Semmi más nem játszik közre.

Hoseok lassan felkelt a székről, majd megveregette a hátamat.

– Ne legyél olyat a nyakadba, amit nehezen cipelnél. Egy beteg emberrel nehéz foglalkozni, te is tudod. Nem szeretnék aggódni érted, elég nekünk Jungkook hülyeségei is – kuncogott, mire elvigyorodva ránéztem.

– Tudom-tudom. Az is bőven elég.

– Meg a sok balhéd…

– Fejezd be.

– Meg a hihetetlen életritmusod… – mosolygott, mire felszusszantottam, megforgatva a szemeimet. Elvigyorodott, és a hajamba borzolt. – Viszont büszke vagyok rád. Nem sokan törődnének azzal, hogy valakinek mennyire rossz lehet egy lakásban kuksolni naphosszat. Csak legközelebb ne merülj el a dologban, és inkább hagyd rájuk, mi a jó nekik.

– Rendben – mosolyogtam fel rá, mire biccentett egyet, és nyújtózva elindult a szobája felé.

Annyi volt csak a gond, hogy ismerem magam. Nem fogom tudni megállni, hogy ne próbáljam „jobbá” tenni az életét.

– Hoseok! – Jungkook kiabálására Hoseok megállt, és megrökönyödve sóhajtott.

– Mondd, mi van! – kiáltott fel az öcsénk szobája felé.

– Segítenél nekem?

– …

– Átrendeztem a szobámat, és beszorultam az ágy, és a fal közé. Nem tudom kitolni az ágyat! Elfáradtam. – A végére elhalkult a hangja, Hosoek pedig a fejét fogta, miközben megcsóválta azt, az én vigyorom pedig kiszélesedett.

Azt hiszem, most én fogok fotót készíteni.