7. Agresszivitás

Taehyung

Az út nagy részében nem beszéltünk túl sokat; Yeonyi folyamatosan figyelte a körülötte lévő világot, én pedig magabiztosan toltam a székét, hümmögve, én is körbe nézelődve. Nem sűrűn fordul elő, hogy megnézek egy-egy fát, vagy bokrot magam körül, de abban a pillanatban bőven volt időm minderre, hiszen nem rohantunk, nem toltam őt úgy magam előtt, mint egy őrült – ráérősen meneteltem vele, pont, amennyire kellett. Igazából, nem sok mindenen gondolkodtam, kicsit talán azon elmélkedtem, nem-e lesznek a fiúk bunkók, vagy kissé tahók a mozgássérült lánnyal, de azért, nem hittem, hogy ez előfordulhatna. Jimin nagyon aranyos, kedves fiú volt, és tudtam, soha nem lenne képes bárkit bántani, vagy bárki szívében valamiféle sebet ejteni; olyan volt ő, akár egy földre szállt angyal, s habár, legalább annyira rossz volt, mint én, bőven kompenzálta viselkedését a jó cselekedeteivel is. Akármikor, ha a belvárosban jártunk, és hajléktalanokba ütköztünk, ő mindig adott nekik aprót, vagy épp, ha volt nála, valami szendvicset, esetleg ételt, ami jól eshet nekik. Arany szíve volt, nem kétség. Namjoon szint úgy kedves volt, törődő, és ő még csak szeleburdinak sem volt mondható. Elég intelligens ahhoz, hogy esetlegesen ne taposson bele Yeonyi lelkébe – legalábbis, nagyon reméltem. Nem esett volna jól, ha a lány rosszul érezné magát a társaságunkban, holott a célom pont az lenne, hogy kimozduljon, ismerkedjen egy kicsit, és ne legyen bezárva a négy hűvös fal közé, ahol semmi más nincs, csak az aberrált, agresszív bátyja. Persze, valószínűleg csak velem volt az, őt biztosan nagyon szereti, ha ennyire óvja és félti, csak az aggodalomnak is meg van a maga határa, és amit ő csinál, az már árt Yeonyinak, nem használ, de hiába próbálnám elmondani neki, biztosan nem értené meg. Meg aztán… ki vagyok én, hogy becsméreljem mások magánéletét? – Ez a kérdés vicces, tekintve, hogy most épp mások döntéseibe taposok bele, teljesen átformálva azokat, a saját elképzeléseim szerint működő szabályokká.

Lehet, nem kellene ezt tennem, viszont, ha nem lépném meg azt, amit szeretnék, biztosra tudtam volna venni, mekkora megbánás alakult volna ki a szívemben, és őszintén szólva, ahhoz sem volt semmi kapacitásom. Egyáltalán semmi.

Megteszem, amit úgy érzem, meg kell tennem, aztán mi lesz később? Nem tudom, majd kiderül, Yoongi mennyire fog agyon verni, ha túl későn viszem haza a húgát, de nagyon mélyen bíztam abban, hogy nem lesz ilyesmi, vagy effajta probléma – az elképzeléseimben nem szerepelt a nap, vagy a nap zárásának jó irányú bojkottálása.

– Mennyi van még hátra? – kérdezte Yeonyi, összébb húzva magán a kabátját, mire megálltam egy pillanatra, kíváncsian hajolva le hozzá, nagy szemekkel, hogy a szemeibe tudjak nézni. Piros volt az orra, és halvány, piros pozsgás figyelt az orcájának mindkét oldalán, s meg kellett állapítanom, sokkal jobban nézett ki a „színes” arcbőrrel, mint a falfehérrel.

– Miért? Fázol? – tettem fel a kérdésemet hümmögve, mire egy aprócskát bólintott, megdörzsölgetve vékony, a kabát textil anyagával fedett vállait, mélyet sóhajtva. Szinte láttam a leheletét, ahogy gomolyogni kezdett a hűvös levegőben, közben még a szemeit is lehunyta, hagyva, hogy hosszú szempillái szétterüljenek arccsontja felett, mintha azoknak mindig is az lett volna a dolguk.

– Eléggé. Tudod, nem tudok mozogni, én jobban fázok ide kint, mint például te – mosolygott rám kicsit esetlenül, mintha éppen bocsánatot szeretne kérni, amiért fázni merészel.

Hümmögve gondolkodtam el rajta, mit is tehetnék az érdekében, de nem hoztam magammal pót kabátot, sem pokrócot – pedig gondolhattam volna az eshetőségre, hiszen nagyon jól tudtam, hogy a lány nem tud mozogni, ezáltal a vérkeringése sem a legjobb, így intenzívebben érzi a hűvösebb levegőt, mint én, aki folytonos mozgásban van.

– Tudod mit? Nekem kicsit úgy is melegem van – mondtam, miközben lehúztam a kabátom cipzárját, majd le is fejtettem azt magamról, hogy a lány mellé érve, be tudjam őt teríteni vele. – Elég meleg, szóval, biztosan nem fogsz fázni – mosolyogtam, mire rögtön rám emelte hatalmas, csokoládé-barna íriszeit.

– Meg fogsz fázni, vedd vissza! – csóválta meg a fejét, s mát éppen kidugta volna a kezét a kabátom alól, azonban nem hagytam azt: a karjára fogtam, megemelve a szemöldökeimet.

– Nem fogok. Elég erős az immunrendszerem – hazudni bűn, de kegyes dolog ilyen esetekben –, szóval ne aggódj emiatt. Ha meg is fázok, én átvészelem pár nap alatt, de te nem. Hagyd csak magadon – sétáltam a tolószéke mögé, hogy újra tolni kezdhessem.

– Köszönöm – hallottam meg a hangját –, igazán kedves tőled. – Elmosolyodtam, vállat vonva, tolva őt magam előtt.

– Tudok az is lenni, ha akarok – reflektáltam, magam elé nézve, mély sóhajt hallatva.

Rettenetesen fáztam, és azt hiszem, ezzel még nem is fejeztem ki magam eléggé. Azt hittem, befagy a valagam, még meg is remegtem pár pillanat erejéig, mert hát, kabát nélkül sokkal elviselhetetlenebb ez az idő, mint azzal, s habár, sálam volt, a vállaimra is terítettem, az mégsem melegített fel annyira, mint reméltem.

Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy kész, vége, ennyi volt, már biztos megmelegedett egy kicsit, és visszakérem a kabátom, de amint szólásra nyitottam volna ajkaimat, nem volt szívem elkezdeni, amit szerettem volna. Szinte láttam az arcán, mennyire jól esett neki a kabátom alatt melegedni, így elég nagy tahónak éreztem volna magam, ha elkapom tőle a meleg anyagot, pedig nekem is szükségem lett volna rá. Nem volt hozzá szívem. Nem mellesleg, kicsit tartottam attól is, hogy megbetegszik, ugyanis eszembe jutottak Yoongi szavai, amik nem hagytak nyugodni. Ha meg is fázok, én tényleg gyorsan túl leszek rajta, de ő nem. Kibírom. Egy éjszaka.

Majd lenyúlom Jimin kabátját, ha már nagyon fázom; az nem érdekel, ő mennyire betegszik le. Na, nem mintha ő odaadná a kabátját… inkább hangosan röhögne rajtam, milyen úriember vagyok, és szenvedjek csak. – Azt mondtam, jó szívű, és ez így is van; mindenkivel az, mindenkivel kedves, egy ember kivételével: velem.

Talán még fél órát sétáltunk – sétáltam –, mire elértünk a játszótérhez, ahol általában a fiúkkal szoktam lógni – Namjoon kivételével, mert ő is nagyon jó barátom, de ő nem az a rossz fiú, aki bármilyen butaságot elkövet feltűnési viszketegségből, vagy esetleg szívének sötét foltjából fakadó kibontakozásából. Namjoonon kívül mindenki ott volt, akivel rosszalkodtunk, bár, azon az estén nem terveztünk semmi butaságot csinálni, direkt kikötöttem, hogy ne merjen senki bajt okozni, mert hozni fogok egy mozgássérült lányt, akinek valószínűleg nagyon nem hiányzik a rendőrség, és/vagy a macera. Nehezen ugyan, de megértették, szerencsére.

– Na végre! Azt hittük, sosem értek ide! – Jimin magas hangjára elmosolyodtam, Yeonyi pedig azonnal felkapta a fejét, hatalmas, nagy szemekkel bámulva a fiúk irányába, s mikor odaértem vele a játszótér kellős közepére, megálltam, Yeonyival együtt, majd megkerülve őt, lassan mellé álltam, nyújtózkodva egyet. – Mi tartott eddig? Már ide fagyott a tökünk is! – vigyorgott Jimin, felém sétálva, kissé erősen hátba vágva tenyerével, mire felnyögtem, előre görnyedve, ugyanis túl nagy volt az ütés, hogy ezt bárminemű hang nélkül el tudjam tűrni.

– Kedvességed határtalan – mormogtam magam előtt, összevont szemöldökökkel, ő azonban csak elnevette magát, majd később a lányra nézett, aki a székben ülve nézte hol az egyik, hol a másik barátomat, kicsit megszeppenve.

– Ó! Milyen szép kishölgy! – mosolygott Namjoon udvariaan, miközben lehajolt a lányhoz. – Kim Namjoon! – nyújtotta a kezét, mire Yeonyi elmosolyodva fogadta azt el, kidugva ujjait a meleg kabátom alól, amit még a séta közben terítettem rá.

– Min Yeonyi – válaszolta, egészen halk hangszínben.

– Én Park Jimin vagyok! – furakodott Namjoon mellé Jimin is, levakarhatatlan vigyorral az arcán.

– Én Kunpimook Bhuwakul vagyok, de hívj csak BamBamnak – állt BamBam Namjoon bal oldalára, rátámaszkodva a fiú vállára, kedves ajak görülbetet intézve a száján.

– Im Jaebum! – köszönt fel másik barátom is, de ő a hintán maradt, onnan integetve a székben ücsörgő lánynak, aki halkan, szótlanul hallgatta végig a fiúk bemutatkozását és köszöngetését, kicsit talán zavartan is, ami egész aranyosnak tűnt tőle. Rögtön mosolyra fakasztott, és valamilyen szintű dicsőség is elöntötte a mellkasomat, hiszen reménykedtem abban, hogy lesz pár barátja, vagy jó ismerőse, akik tudnak vele törődni, ha esetleg olyan adódna. 

Nem hittem volna, hogy ennyire jól meglesznek; a fiúk körbe ülték Yeonyit, aki folyamatosan beszélt hozzájuk. Mindegyiküket érdekelte, mivel tengeti a napjait egy mozgássérült lány, s eleinte láttam rajta, nem igazán tudott mit válaszolni, kereste a szavakat, kissé feszengve is kezdett bele mondandójába, azonban ahogy teltek-múltak a percek, úgy kezdett egyre magabiztosabban társalogni, lekötve ezzel az összes fiút maga körül. Folytonos rendszerességgel jöttek a kérdések, én pedig a hintán ülve néztem őket, apró mosollyal, lágyan ringatva magam a láncokon függő fadeszkán foglalva helyet.

Normális esetben biztosan rosszul esett volna a minimális ignorálás, és azért, mert szerettem a középpontban lenni, szerettem, ha velem foglalkoztak az emberek, akkor perpillanat mégis jó érzés volt figyelni őket; az égetni valóan rossz fiúkat, akik árgus szemekkel nézték a fiatal, vékonyka lányt, amint hatalmas beleéléssel mesél mindennapjairól, a nehézségeiről, és pár vicces dologról. Nem hallottam tisztán mindent egy-egy hangos kacaj, vagy cicceség miatt, de még így is szórakoztató volt az összhang. Legszívesebben egész nap el tudtam volna őket így nézegetni.

Még abból is viccet csináltak, hogy milyen kedves vagyok, mert oda adtam neki a kabátom, és ilyet még soha nem is láttak – hazugok, udvarias vagyok a gyengébbik nemmel szemben, de hát, mire is jók a barátok, ha nem arra, hogy kellemetlen helyzetbe hozzanak mások előtt?

– Milyen csendben vagy ma – foglalt helyet mellettem Namjoon, mire hümmögve ránéztem, zsebre téve a kezeimet, a lábaimmal lökdösve magam, mosolyogva figyelve a fiúkat, és közöttük az egy szem, nem épp egészséges lányt.

– Most jó érzés csak úgy figyelni – dünnyögtem magam elé, kellemes hangon, halvány mosolyra húzva az ajkaimat.

– Őt korrepetálod? – Kérdésére felé kaptam a fejemet, és hosszas válaszadás helyett csak bólintottam egy aprócskát, elszakítva minden figyelmem a jól szórakozó társaságtól, hogy Namjoonnak szentelhessem azt. – Mondd csak, jó ötlet ez? Mármint, ne érts félre, csak… a te társaságod nem épp a legjobb egy mozgássérült lánynak – súgta halkan, a fiúk felé biccentve a fejével.

Ez elég lebecsmérlő volt, még úgy is, hogy tudtam, nem úgy szánta a dolgot, mint ahogyan, és amilyen stílusban az elhangzott. Ismertem már Namjoont, sosem okozna nekem, vagy a barátaimnak szánt szándékkal fájdalmat, esetleg illetne minket negatív kritikával, ha az nem lenne valós.

– Jó társaság ők, ráadásul megkértem őket, hogy ne vigyék semmi rosszba. Amúgy sem tudnák, mint látod, gátolva van a mozgásában – fordítottam egy pillanatra tekintetemet Yeonyi felé –, szóval kétlem, hogy bármi baj lenne. Meg aztán, én csak azt szerettem volna, ha megismer pár embert, és kicsit kimozdul otthonról – gondolkodtam el egy pillanatra, lökve egyet a lábaimmal, hogy lágy ringatózásba kezdhessek a hintán, aminek a láncai halk, nyikorduló hangot hallattak ennek hatására, mintha egyáltalán nem örülnének cselekedeteimnek.

– Tudom, beszéltünk Hoseokkal. Mesélte, hogy a csaj testvére meg is ütött. – Azonnal elhúztam az ajkaimat a kellemetlen emlékképre, és rögtön megforgattam a szemeimet, visszanézve a kisebb társaságra, és a mosolygó, halkan kuncogó lányra, aki éppen Jimin egyik vicces táncmutatványán nevetett teljesen felhőtlenül. Aranyos kép volt. – Tudod, nem mindig egyezek Hoseokkal, mert nem szoktunk, de igazat kell adjak neki. Nagyon hősies, hogy ennyire a szíveden viseled a lány sorsát, tényleg, lelkiismeretes dolog tőled, és meg kell hagyni, egész intelligensnek tűnik, mellette pedig szép is, de mozgássérült. – Fújtattam egyet, idegesen másztatva ujjaimat a zsebembe, sokkal erőteljesebben, mint előtte.

– És? És akkor mi van? – kérdeztem tőle, fintorogva, valamilyen szinten megvető hangnemben, ami látszólag egyáltalán nem tetszett neki. – Könyörgöm, mindenki úgy magyaráz, te és Hoseok is, mintha szívem választottja lenne, pedig kurvára nem! Én csak annyit akarok, hogy jobban érezze magát, mert fal fehér, amellett meg nem tudom! Azt akarom, hogy tudja, milyen élni, hogy érezze a fák illatát, járjon a szabadban, ismerjen meg pár embert; nem felszedni akarom, én csak meg akarom mutatni, miszerint jobb kint, mint bezárva lenni! Olyan, mint egy madár, aki kalitkában éli le az életét, holott joga van repülni, érted? Semmi más nincs emögött, de Hoseok is azzal jött, hogy: „Jaj, ne, megkedveled és szar lesz” – nem! Nem lesz az, jó? Megkedvelem, és akkor mi lesz? Lesz egy barátnőm! Mármint, barát-barátnő, nem szerelem-barátnő! És akkor mi van? Semmi! Legalább neki is lesz valakije, akivel tud beszélgetni! Ne komplikáljátok ezt már túl, legyetek szívesek! Tudom, mit csinálok, és a kezemben tartom a dolgokat! Elég kegyetlen tőletek, hogy azt mondjátok, ne barátkozzak vele, vagy viseljem a szívemen a sorsát, mert ugyan olyan ember, mint bárki más! – daráltam el egy szuszra, ingerültségem ellenére halkan, nehogy akárki más is meghallhassa ezt. Nem szerettem volna, ha pont Yeonyi hallja meg a beszélgetésünket, vagy netán egy-egy foszlányt belőle.

Mélyen, a szívem legmélyén tudtam, hogy igazuk van, és magamnak is beláttam már nem egyszer, hogy őrültség, amit csinálok, és nem feltétlen azért, mert ő beteg – sokkal inkább a bátyja miatt. Viszont, elnézve ezt a késő délutánt, látva a fiúkat, és Yeonyit, milyen jól szórakoznak, hallgatva a lány csilingelő nevetését, piros pozsgás arcát, az ezer wattos mosolyát, miközben épp BamBam egyik idióta viccén, vagy Jimin marhaságán nevet, megváltoztatta a véleményemet, sőt! A félelmeimet is elsöpörte.

Azt hiszem, megéri kockáztatni azért, hogy mások arcán mosolyt láthassak – akár az övén is.

– Vegyél vissza a hangodból! – szűkítette össze a szemeit Namjoon, nyilvánvalóvá téve, mennyire nem tetszettek neki a szavak, és az a hangnem, amit megütöttem vele szemben, de őszintén szólva, egyáltalán nem érdekelt. Jogosnak féltem azt a hangot, amit megengedtem magamnak. – Szeretünk, jót akarunk neked. Nemes tőled, nagyon jó jellemre vall, de ennek nagyon rossz vége lehet, és ezzel te is tisztában vagy.

– Esélytelen, hogy jobban megkedveljem a kelleténél, jó? – vettem ki bal kezemet a zsebemből, hogy ezután a hajamba túrhassak, megtáncoltatva a tincsemet, elég idegesen, agresszívan. Nem tetszett a beszélgetés, amit folytatott velem a másik; kezdtem unni, hogy mindenki sokkal jobban tudja, mit kellene csinálnom, mint saját magam. – Lehet, pont emiatt nincsenek barátai. Az ilyen tuskók, mint ti, bemesélik az embereknek, hogy nem szabad ilyen emberekkel barátkozni, mert fájdalmat okoznak. Tudod mit, Namjoon? Az egész élet, maga az élet fájdalmat okoz, és előbb okoz fájdalmat, keserűséget az, hogy Hoseoknak, és neked is ez az első megszólalásotok, amit felém intéztek, mint az, hogy talán túlságosan megkedvelem azt a lányt, és intenzívebben kezdek vele törődni – álltam fel a hintáról hirtelen, akár egy duzzogó gyerek, de indulásomban meggátolt Namjoon: elkapta az egyik csuklómat, maradásra késztetve.

– Nem mondtam, hogy ne barátkozz vele, ne forgasd ki a szavaimat, Kim! Állj meg egy percre, tudd, hol a helyed, ugyanis semmi rosszat nem mondtam, tudtommal! – szűrte a szavakat a fogai között, de ez csaj olaj volt a tűzre; szinte zubogott a vérem az ereimben. – Én csak annyit mondtam, Taehyung, hogy ennek rossz vége lehet. Nem csak emiatt, minden miatt, tudod… – A szavába vágtam.

– Ne mondj többet, jó?! Hagyjatok békén, oké?! Nagyon jól tudom, hogy mit csinálok, rendben?! – emeltem meg a hangomat, szikrákat szóró szemekkel nézve Namjoon sötét íriszeibe, amiket végül lehunyt, megcsóválva a fejét, ezáltal a tincsei is jobbra-balra lebbentek, majdhogynem keringőt játszva egymással. – Az én életem, úgy baszom el, ahogy akarom, de attól, hogy egy mozgássérült lánnyal barátkozom, barátkozom – emeltem ki jól hallhatólag az utolsó szót –, még nem baszom el az egész életem, szóval le lehet rólam szakadni! – kiabáltam, frusztráltan, összeszorítva a fogaimat mondandóm végén.

– Befejezted? – kérdezte Namjoon, megemelve szemöldökeit.

– Be! – köptem felé a szavakat, tömény, csöpögő megvetéssel.

– Rendben, mert mindenki téged néz. – Szinte azonnal megfordultam, száznyolcvan-fokos fordulatot véve, majd rögtön felnyögtem, grimaszba ránduló arccal, ugyanis Namjoon nem mondott hülyeséget; mindenki engem figyelt. Még Yeonyi is hatalmas szemekkel bámult rám, ami egyáltalán nem esett jól a szívemnek.