3. Kérdés

Taehyung

Sanda szemmel figyeltem a hófehér kutyust Yeonyi ölében. Olyan volt a kis vakarék, mint amelyik bármelyik pillanatban képes lenne a torkomnak ugrani, ha csúnyán nézek a gazdira. Próbáltam megtartani azért a pár lépés… jelen helyzetben ülés távolságot, de a kiskutya még akkor is figyelte minden rezdülésemet. Soha nem láttam még olyat, mint akkor, de a kutya rendesen fintorgott rám. Felhúzta az ínyét, de nem vicsorgott. Fintorgott.

Ebben a családban már utál a kutya, és Yoongi is. Micsoda varázslatos kilátások…

Öröm ide járni.

– Oké – nyújtottam ez az utolsó magánhangzót, mikor felcsaptam a matek könyvemet, apró szusszanással. – Akkor kezdjük mondjuk… – Lapozgattam a könyvet, és mikor megláttam egy számomra tetszőleges anyagot, amit még év elején vettünk, a lány felé nyújtottam, aki egy aprócskát bólintott, mosollyal a száján.

Milyen mosolygós. Kár, hogy olyan hamiskásnak, keserűnek tűnik a mosolya. Biztos szép lehet, mikor szívből mosolyog.

– Mehet. Nem nagyon értem a matekot – mondta halkan, simogatva az ölében lévő kutyát, aki lassan már az álmok földjére lépett. Tényleg aranyos kutya. Csak ne utálna engem annyira. Szívesen megsimogatnám, mert olyan selymesnek tűnt a bundája, de őszintén? Nem mertem. Ha megmozdultam, már hegyezte a füleit.

Azt hiszem, tényleg képes lenne bármelyik percben a torkomnak ugrani, hogy szétszedjen. Bár, elnézve az erőviszonyokat, biztosan én nyernék.

– Rendben – köszörültem meg a torkom, majd ránéztem Yeonyira, kiszakítva magam a képzelgésemből, hogy mi lenne, ha esetleg harcolnom kellene egy töpszli kutyával. Yeonyi maga elé meredt egy pillanat alatt, simogatva Mimi puha szőrét. – Kérdezhetek valamit? - Tettem fel az első, finomkodó kérdést, amit természetesen, rövid időn belül követni fog a másik, ha esetleg nem mond nemet nekem.

– Persze. – Hallottam a hangján, hogy sejti, nem kellemes kérdésről lenne szó. Mikor pár hete, kedden este hazamentem, és történt az incidens Jungkookkal, utána eldöntöttem, hogy megkérdezem, mi a problémája. Azóta sem volt merszem feltenni, de végül is, már hatodjára járok itt.

Érdekel, hogy miért ennyire sápadt, miért olyan furcsa a kisugárzása. Miért olyan szomorkás.

– Miért vagy tolószékben? – kérdeztem halkan, némi hezitálással. Felsóhajtott, majd apró mosolyt villantott felém.

– Még mikor kicsi voltam, fára másztunk a bátyámmal. Sajnos lepottyantam róla, elég szerencsétlenül. – Meglepett szemekkel néztem rá. Azt hittem, valami súlyos történt. Mondjuk egy autóbaleset, vagy valami agyvérzés, vagy nem tudom. – Azt hiszi, az ő hibája volt, ezért olyan veled, amilyen. Fél bárki közelébe engedni, fél, hogy bántanak, ilyesmi.

– A féltés az nagyon… hogy is mondjam. Elég káros lehet rád nézve – gondolkodtam el, a tollam végét az ajkaimnak ütve gyengéden.

– Nem mondanám.

– Pedig az – mondtam, összevonva a szemöldökömet. – Szoktál kijárni? Utcára? Plázázni? Szórakozni? – kérdeztem, kíváncsi szemeket meresztve rá. Megcsóválta a fejét. – Egész nap a lakásban vagy? – guvadtak ki a szemeim, majd a kérdés után összepréseltem az ajkaimat is. Hogy lehet egész nap egy lakásban kuksolni? Én biztos begolyóznék.

El sem tudtam képzelni az életemet úgy, hogy egész nap otthon üljek, és ne csináljak semmit, vagy ne menjek el sehová. Persze, tolószékben van, korlátozottak a lehetőségei, de akkor is. Mindent meg lehet oldani, csak akarás kérdése.

Egy barátja sem akarja kivinni, vagy valami? Lehet, hogy nincsenek is barátai? Nem, mondjuk, az elég lehetetlen.

– Elég gyenge az immunrendszerem. Képes vagyok megfázni már csak akkor, ha kivisznek az udvarra és megfúj a szél. Nem nagyon megyek ki, maximum nyáron, mikor jó idő van. Általában akkor is pulóverben – mondta, aprócska mosollyal.

Teljesen ledöbbenve ültem mellette, hatalmas nagy szemekkel, mély sóhajjal. Hogy lehet így élni? Jó, persze, biztos ehhez van hozzászokva. Végül is, lehetséges, hogy én sem igényelném a kint létet, ha gyerekkoromtól kezdve megszokásból otthon ücsörögnék, egész nap, a lakásban…

A gondolatra is átfutott rajtam a hideg.

Sajnos a hidegrázás mellett, átfutott az agyamon egy ötlet is. Nem tudom, honnan jött, fogalmam sincs, miért jött… de bevette magát, mélyen a fejembe, és nem tudtam tőle szabadulni.

Talán segíteni akartam neki. Vagy megmutatni, milyen a szórakozás. Lehet, hogy csak az hiányzik neki, hogy kimenjen az utcára, és nevetgéljen, mulatozzon. Nem lehet így élni. Egész nap bezárva lenni egy kutyával, a bátyjával és a szüleivel. Ez borzasztó.

– Nem gondolod, hogy azért, mert nem jársz a levegőre? – kérdeztem, összecsukva a matek könyvet. Összevont szemöldökkel figyelte a mozdulatomat, ahogy a tenyereimmel becsaptam a könyvet, majd a táskámba süllyesztettem.

– Mit csinálsz? – nézett rám hatalmas szemekkel, mikor felkeltem a székemből.

– Elmegyünk.

– Hogy mit csinálunk? – Cinikusan nevetett a gondolatomon, de csúnyán ránéztem, így megköszörülte a torkát. – Taehyung, körül-belül hatodjára vagy itt. Nem fogsz kivinni a házból. Tudod egyáltalán, hogy kell egy tolókocsit tolni?

– Miért, te nem tudod a kezeddel? – kérdeztem, nagy szemekkel nézve rá, közben mutogattam a karjaimmal, ahogy a tolókocsimat tolnám. Igazán vicces látvány lehettem, mert elmosolyodott egy pillanatra.

– Elfáradnék egy idő után… és nem fogsz megkocsikáztatni, mint egy gyereket – szuszogott, simogatva a kutyája bundáját. – Én itt jól érzem magam. Nekem itt a jó. Itt biztonságos. Nem szeretek kijárni az emberek közé. Mindenki bámul és néz. Ülj vissza, és csináld, amiért jöttél. – A szavai kemények voltak, és olyan ridegen, hidegen ejtette ki az ajkain a szavakat, hogy egy pillanatra bennem rekedt a levegő. Hogy mi?

– Hú, de kemény valaki! – Kirobbant belőlem a kuncogás. – Merre van a szobád? Hozok neked ruhákat. - Hitetlenkedve nézett rám, azonban én komolyan gondoltam, amit mondtam. Én tényleg elhatároztam, hogy ma pedig kiviszem az utcára.

Annyira sápadt, és szomorkás. Kell neki a friss levegő, és hiába nyitok esetleg ablakot, az nem olyan. Tény, elég hideg, télies az idő, de majd megoldom, felöltöztetem rendesen. Bár, ő is meg tudja oldani, azt hiszem. Pulcsit biztosan tudna felvenni.

– Ki ne találd már! Ha Yoongi hazajön, és nem leszek itthon, meg fog ölni téged, tudsz róla? – mosolygott, kicsit ravasz vigyorral. Csettintettem egyet a nyelvemmel, megforgatva a szemeimet, fintorra húzva a számat.

– Nem baj. Túl élem – mondtam, miközben lassan elindultam kifelé a nappaliból.

– Most hová mész? – szólt utánam, de nem reagáltam. Megkeresem a szobáját, veszek neki elő egy csomó meleg ruhát, és már mehetünk is. Majd sálat rakok az arca elé, meg egy sapkát. Meg vagy két pulcsit és egy kabátot. Annyi csak elég, hogy ne betegedjen le, nem? Ha meg nem, akkor az sem baj, keresek én neki akár még melegebb ruhát is, ha arról van szó. Nem esek kétségbe.

Persze, most jöhet a kérdés, miért akarom minden áron kivinni. A válasz egyszerű: így nem lehet élni! Nem, így nem lehet. Hol vannak a barátok? Az élmények? A tapasztalatok? Sehol. Így nem lehet gyűjteni, egyiket sem. Nem lehet egész nap egy lakásban kuksolni, minden nap ugyan azokkal az emberekkel találkozni, ugyan azokkal a személyekkel beszélgetni. Ebből adódhat egy idő után a depresszió, és szinte tudom, hogy neki nem csak ennyi a gondja. Ha ennyire fél kimenni a házból, valószínűleg ő már régen az. Nem lepődnék meg rajta, ha kiderülne, hogy antidepresszánst szed. Legalább hetente egyszer ki kell mozdulnia, akár beteg, akár nem.

Meg mit foglalkozik mások véleményével? Nem telibe le kellene tojni? Engem sem érdekel, mit gondolnak rólam, a viselkedésemről, és a cselekedeteimről. Egyedül a szüleim véleménye érdekel. Másé nem. Nem izgat, hogy Hoseok szerint Zico miatt vagyok rossz. Az sem izgat, hogy a tanáraim szerint elcseszem az életemet, mert azt teszem, amit szeretek.

Nem indok egy betegség arra, hogy egész nap otthon kuksoljon az ember, és én ezt be fogom neki bizonyítani. Amúgy is, körül-belül 18 éves lehet, annyi idős, mint én. Biztos vagyok benne, hogy még nem szórakozott igazán. Szinte tudom, hogy nem élt át még semmit. A szavaiból hallva… nem nagyon bulizott, szórakozott még.

Szerintem barátai sincsenek, csak a bátyja, így jobban belegondolva.

Hirtelen megálltam a szekrénye pakolászásában. Fel sem tűnt, hogy már a ruhái közt nézelődök, miközben kiabál, hogy mit csinálok.

Miért akarok neki segíteni?

Nem nagyon láttam, ez eddig a hatodik alkalom, hogy itt vagyok. Nem is ismerem, csak a nevét tudom, mellette még annyit, hogy leesett egy fáról, és nem nagyon mozdul ki a házból. Nem tudok róla ezen kívül semmit. Az ég adta egy világon semmit. Miért akarom én mindenképpen kivinni a házból, a biztonságos környezetéből, ha nincs rá szüksége, és ő nem akarja? Miért erőszakolom rá az akaratomat? Egyáltalán miért akarom?

Összevontam a szemöldökömet a kérdések soraira, amik az agyam egyik szegletében fogalmazódtak meg, miközben a kezemben fogtam az egyik pulóverét.

Nem is ismerem…

– Taehyung! Gyere vissza! – Felemeltem a fejemet a hangra, a kérdéseket magamban pedig elvetettem. Vállat vontam. Nem foglalkoztam velük. Azért, mert. Csak, mert. – Ne akard, hogy én menjek utánad!

– Ez jó lesz – motyogtam magam elé, elkapva vagy három pulóvert. Még kutakodtam egy ideig, amíg meg nem találtam két sálat, és egy sapkát, meg egy elég nagy kabátot. – Pompás – vigyorogtam, becsukva a szekrény ajtaját a lábammal, a kezeimbe fogva a ruhákat.

Lehet, hogy kicsit pofátlan dolog egy számomra szinte ismeretlen lány szekrényében turkálni ruhák után, de most az egyszer félredobom a tiszteletet tudatot, nem foglalkozom vele.

Büszkén sétáltam vissza a nappaliba, egy hatalmas kupac ruhával a kezemben. Beérve a helyiségbe, ledobtam a kezemből a ruhákat, büszkén vigyorogva Yeonyira. Hatalmas szemekkel nézte a ruhákat, majd engem. A ruhákat, majd engem. Még jó párszor megismételte ezt, mielőtt megszólalt volna:

– Ezt te most komolyan gondolod? Nem megyek sehová, Taehyung. – Határozott volt a hangja, és ellent mondást nem tűrt. Összevontam a szemöldökömet.

– Dehogynem megyünk.

– Nem megyünk. – Szótagolta is a szavait, hogy nyomatékosítsa. Felvontam a szemöldökömet, és kedvesen, ahogy illik, rádobtam a pulóverét.

– Vedd fel – mondtam, miközben nézegettem a másik pulcsit. Ő azonban figyelte az ölében lévő ruhadarabot, ami alól a kiskutyája kidugta a fejét, kicsit meg is rázva magát, morcosan figyelve engem.

– Nem veszem.

– Pedig felveszed – vigyorogtam.

– Ugyan, mivel vehetnél rá? – mosolygott, kicsit cinikus mosollyal a száján, de én csak letettem a pulóverét, és vigyorogva felemeltem a táskámat, elővéve belőle a matek könyvet. Egy pillanat alatt mérgesen nézett rám, majd megadóan felsóhajtott, és elvette a combjairól a pulóvert, majd kicsit mérgesen ugyan, de magára vette.

Így kell meggyőzni egy begyöpösödött lányt. Fenyegetéssel.

Igazi úriember vagyok...

Ha Hoseok látná, sírva fakadva. Vagy a szégyentől, vagy a nevetéstől…

– Ne aggódj, hidd el, jól fogod magad érezni. Majd teszek róla, de így nem lehet élni. Egész nap a házban kuksolni. Sápadt vagy… meg betegnek is nézel ki. Ez így nagyon nem jó – sóhajtottam, miközben lassan kimentem az előszobába, hogy felvehessem a kabátomat. Mikor sikerült, visszasiettem Yeonyihoz, aki nyújtózkodott a kanapén lévő sáljáért.

Az ajtóban állva néztem, ahogy küszködik, hogy elérje a sálát, de nem tudott jobban előre hajolni, és azt hiszem, kellőképpen le volt gyengülve ahhoz, hogy előre tolja magát, és felvegye a sálát.

Felsóhajtottam, és szomorkásan néztem magam elé, kissé zavart arckifejezéssel.

Sajnáltam. Nem akartam sajnálni, de sajnáltam.

– Várj, segítek – mondtam halkan, miközben odaléptem hozzá, majd lassan megfogtam a tolókocsi mögötti kéz fogókát, és előrébb toltam. Felém fordította a fejét, hálásan nézve rám, de egy idő után keményedtek a vonásai, és felkapta a sálát a székről. Elmosolyodtam.

– Ha Yoongi megöl, nem védelek meg! – mormogott, maga köré tekerve a ruhadarabot.

– Nem is kell. Majd megvédem magam – vontam vállat, nyújtózva egy nagyot.

– Arra kíváncsi leszek. Nagyon dühös lesz – mondta, apró sóhajt hallatva, majd a kabátjára nézett. Vettem az adást, és odatoltam a kabátjához, kissé esetlenül. Elmosolyodva felkapta a kanapéról azt is, majd magára vette, és összecipzárazta maga előtt.

– Ne legyen dühös. Nem, hogy kivinne téged. Azt kellene… így nagyon egészségtelen az élet – mormogtam, kissé sértetten, mintha én lennék az, akit bezárva tartanak.

– Az ápolóm vagy, vagy a korrepetálóm? – kérdezte hirtelen, mikor a sapkáját is a fejére tette. Hirtelen elgondolkodtam a kérdésre, majd előre hajoltam, egy aprócska vigyorral, az arca mellé. Az aprócska vigyorom kiszélesedett.

– Ha szeretnéd, akár mindkettő – vigyorogtam, lekavarhatatlanul.

– Mit… mit csin… menj már! – súgta maga elé, emelve a kezeit, eltolva magától az arcomat. Elkuncogtam magam. Jó érzés volt kicsit felengedni mellette. Azt hiszem, még is lehetnénk barátok. Viccesek a reakciói, és nem olyan kis szende, ahogy mutatja magát. A válaszadásaiból tekintve, egyáltalán nem olyan szelíd.

– Bocs – kuncogtam, miközben ő igazította magán a ruhákat. – Kicsit szórakozott típus vagyok.

– Valahogy sejtettem. – Esetlenül mosolygott, majd felszusszantott, és felnézett rám, kissé hátrafordítva a fejét. – Egy óra! Nem több! Vili? Yoongi előtt vissza kell érnünk, majd bajban leszel, azt pedig nem akarom, különben megbukok! – jelentette ki kategorikusan, mire bólintottam egyet jelzésül, hogy mindent értek.

– Akkor? Mehetünk? – kérdeztem, ráfogva a tolószéke hátulján lévő két pöcökre. Mély sóhajt vett az ajkain, majd kiengedte azt, kicsit megfáradtan.

– Igen, de tényleg siessünk – motyogta, mire bólintottam egyet. – Meg a cipőm! Az még kellene, különben felfázok – sóhajtotta, én pedig nem reagáltam, csak kitoltam nagy nehezen az előszobába, majd mikor készen voltam, a cipős szekrényhez léptem, keresgélve a cipőjét.

– Melyik az? – néztem fel rá, kérdően.

– Van egy sötét barnás csizmám. Az jó lesz – mondta előre dőlve. – A második sorban van, a harmadik! – bökött rá, én pedig észrevéve, elővettem. Egy ideig tartottam a kezemben, kissé zavartan, majd felnéztem rá.

– A-adjam rád, vagy…? – Nem fejeztem be, de mivel láttam, hogy elég tanácstalanul néz, idióta mosolyt villantottam.

– Fel tudom venni, add csak… – Nem hagytam, hogy befejezze, inkább vállat vontam.

– Majd én, nem nagy dolog – motyogtam zavartan, és halk szusszanással lehúztam a csizma oldalán lévő cipzárt, majd a lábfeje alá nyúlva megemeltem a balját, és belebújtattam a tenyeremben tartott lábbelire. Ahogy belecsúsztattam a lábát, felnéztem rá. – Tisztára, mint Hamupipőke… – nevettem, miközben felhúztam a cipzárt.

– Az hiányozna még… – mondta, cinikusan, mire elfintorodtam, majd apró mosolyt villantva utána, lehúztam a másik csizmán is a cipzárt, és a lábfejét a kezembe véve, finoman kezdtem ráadni a cipőt. – Igazán meg tudtam volna oldani. Nem kell elkényeztetni.

– Nem baj, nekem sem árt, ha ilyesmiket tudok – vontam vállat, és mikor ráadtam a cipőt, hirtelen furcsa érzésem lett.

Biztos, hogy törődni akarok vele…?

~*O*~

Muszáj ideírnom! 

NAGYON köszönöm MinJinek a szééép-szééép dizit! *-* 

Nagyon szép és ahwwww! *-* 

Muszáj volt idefűznöm valahogy, mert az ő érdeme, hogy ennyire csecse lett az oldal! *-*